Emily Lipcsében | Szoboszlai

10. They collapse

Emily

Miután balesetmentesen hazaértem, egyedül Lilly-vel nem vesztem össze a családomból. A szobámba rohantam és keservesen sírtam. Úgy, mint kiskoromban, a végén pedig már azt éreztem, hogy megfulladok a fájdalomtól és a könnyektől. Utáltam magam, amiért ennyire gyenge voltam és amiért ennyire pofára estem. Bárcsak meg sem történt volna ez az egész Dominikkal és most vidáman mehetnénk vissza New York-ba mindannyian.

Lilly veszi a bátorságot és bemerészkedik hozzám egy tál pillecukorral, aminek nagy részét valószínűleg ő fogja megenni.

- Úgy sajnálom, hogy ilyen szomorú vagy. - mondja, miközben bemászik mellém az ágyba és esetlenül próbál megölelni.

Mély sóhajjal húzom őt magamhoz és szipogok továbbra is, a könnyeimet törölgetve.

- Dominik is megbántott téged? -kérdezi pár perc csend után.

- Igen. - lehelem és inkább gyorsan betömök egy cukrot a számba.

- De attól még szerelmesek vagytok? - kérdezősködik tovább tőlem elhúzódva, hogy a szemeimbe nézhessen.

- Ő nem szeret engem. - mondom magas hangon, Lilly pedig kicsit értetlenül méreget.

- De hát mindig olyan kedves volt. Veled is. Minden meccsére elhívott. - érvel a húgom, én pedig úgy érzem, hogy mindjárt zokogni fogok ismét, amint erre gondolok.

- Ez már úgysem számít, Lilly. - mondom elgyötörten. - Nem maradunk itt.

- De Em... én nem akarok elköltözni. Lisa szerint már olyan jól beszélek németül, hogy rendes suliba is járhatnék. - mondja szomorúan, nekem pedig tényleg darabokra törik a szívem, amint a szemeibe nézek.

- Ezt sajnos nem mi döntjük el. - fújom ki a benntartott levegőmet.

- Jaj, olyan szívesen lennék felnőtt. - sóhajt Lilly drámaian, én pedig szomorúan elmosolyodom, mert fogalma sincs, hogy mennyi nehézséggel is jár felnőttnek lenni.

- Majd megtudod egyszer milyen az. - simítok végig a haján. - De most inkább élvezd, hogy ilyen kicsi vagy. - dőlök el az ágyon.

Csak némán figyelem, amint a húgom elfogyaszt még 3 ragacsos pillecukrot.

- Tudod, ez nem is olyan finom, mint az otthoni. - jelenti ki, és a tálat félretolva fekszik mellém.

- Hát... - sóhajtok mélyet. - Lehet, hogy nemsokára ehetsz igazit is. - mondom neki, és utálom, hogy most ez is annyira rossz és remegő érzést vált ki belőlem.

Tényleg képes voltam ennyire elveszíteni az eszem egy fiú miatt? Tényleg iszonyatosan szerelmes lettem, gyorsan és hirtelen és nagyon mélyen. Lilly és én némán fekszünk, elég sokáig. A húgomnál be is üt a cukorkóma, mert egy idő után azt veszem észre, hogy egyenletesen szuszog. Én valószínűleg nem leszek képes aludni mostanság, szóval inkább bedugom a fülhallgatóimat és elindítok valami nyálas sírós lejátszási listát és hagyom, hogy a könnyeim némán potyogjanak nagyon hosszú ideig.

Szeretném valahogy kizárni a külvilágot, de a dalszövegeket hallva csak arra tudok gondolni, hogy mi történt velem és Dominikkal az elmúlt hetekben. Arra gondolok, hogy mi történt itt, a szobámban kevesebb, mint egy hete és még a rosszullét is elfog. Sietősen állítom meg a zenét és veszem ki a fülhallgatókat, majd indulok el kifelé, hogy hideg vízzel arcot mossak.

Amint kinyitom az ajtót, rögtön vissza is hőkölök, ott ugyanis egy hasonlóan döbbent Szoboszlai fogad. Talán épp azon volt, hogy bekopogjon. Kétségbeesetten húzom magam után az ajtót és halkan zárom be, hogy Lilly ne ébredjen fel.