Emily Lipcsében | Szoboszlai

3. They have a good time

Emily

Kiely fáradhatatlanul mesél az egyetemi élményeiről és kicsit még irigy is leszek, hogy kimaradok ennyi bulis dologból.

- Na és milyen ott a távoli Európában? - kérdezi végül, mert valószínűleg látja az arcomon, hogy egy idő után már nem élvezem annyira a beszámolóját.

- Oh... - rántok vállat. - Hát szar. Hideg van és sokat esik.

- Jó, hát New Yorkban is hideg van. - nevet fel, én pedig kénytelen is vagyok egyetérteni ezzel.

Amikor kicsi voltam éltünk egy ideig L.A.-ben, amikor apa még játszott, és igazából anyámnak volt a nagy szívfájdalma, hogy eljöttünk onnan.

- És a szüleid? Jobban vannak? - kérdezi jelentőségteljesen.

Idegesen harapdálom az ajkaim.

- Nem tudom. - rázom meg a fejem végül.

A szüleim majdnem válás közeli állapotba kerültek, amikor anyámmal és húgommal New Yorkban maradtunk, amíg apám Salzburgban volt. Ekkor vált világossá számára, hogy a futball edzői karrierje igazán Európában indul majd be és mindennél jobban szerette volna, ha mi is vele tartunk. Én sokáig ellenkeztem és sikerült is nagyon sokáig kizsarolni anyámból, hogy maradjunk az államokban. Imádtam New Yorkot és szerettem volna ott befejezni a gimit, úgy hogy nem vagyok magántanuló. Ő és Lilly sokat voltak Salzburgban, néha engem is elrángattak, de szerencsére az utóbbi időben már képes volt engem egyedül hagyni New Yorkban, amit egyébként imádtam. Aztán azzal, hogy apa Lipcsébe került és én is befejeztem a sulit, elkerülhetetlenné vált, hogy én is felszámoljam az életem ott.

- Nehéz most. Nem szerepel túl jó a csapata meg ilyesmi. - folytatom. - Félek, hogy esetleg megint áthelyezik.

- Oh... - bólint mindenttudóan Kiely. - Sajnálom. Bár irtó klassz lenne, ha visszajöhetnétek ide. - fantáziál én pedig önkéntelenül elmosolyodom ezen.

- Igen. - értek egyet.

- És... - mosolyodik el mindenttudóan. - Helyesek a német srácok?

- Nem tudom, nem ismerek német srácokat. - rázom meg a fejem nevetve. - Amúgy magasak de túl szőkék vagy nem is tudom.

- Hát apád csapatában játszik pár feka. - neveti el magát Kiely.

- Naggyon vicces. - nyújtom rá a nyelvem. - De képzeld... tegnap az egyik játékosa vitt el fogorvoshoz, mert a szüleim gyökerek. És ma pedig írt nekem, aztán átjött és hozott kaját. - mesélem kicsit még mindig elhűlve.

- Oh, wow. És ő helyes? - kérdezi rögtön ugorva a témára.

- Az. - erősítem meg. - De szerintem csak megsajnált. - nevetem el magam kínosan.

- Na és melyik lepkekergető volt az? Hadd csekkoljam le. - vigyorodik el.

- Dominik... Szoboszlai. - nyögöm ki és csak reménykedem, hogy helyesen ejtem ki a nevét.

Kiely pár hosszú másodpercig nem szól semmit, valószínűleg túl elfoglalt a kereséssel.

- Oh, wow. Élőben is ennyire helyes? És ennyire izmos? - kérdezi, s ezzel egyidőben küld is egy képet, ahol Szoboszlai valamilyen díjjal van lefotózva és ujjatlan felsőt visel.

- Jaj, hát élőben is így néz ki, igen. Azt nem láttam, hogy mennyire izmos. - nevetem el magam tehetetlenül. - Mindenesetre tényleg rendes volt tőle, hogy hozott kaját. Nagyon jó volt. És elhívott a meccsükre.