Emily Lipcsében | Szoboszlai

Epilogue - They stay

Emily

Dominik és én némán fekszünk a szobámban aznap délután. Apának írtam, hogy hazajövök a focistával, mert neki még rengeteg más elintéznivalója akadt a központban. Lilly és anya sem voltak itthon, így a csend mindent átjárt, de hihetetlenül jól esett.

- Mire gondolsz most? - kérdezi Dominik szinte suttogva.

Fejemet felemelem a mellkasáról és kézfejemen támasztom meg. Egész testemmel a focistán hasalva fekszem, de ebben a helyzetben most nincs semmi erotikus. Tényleg csak a közelségére vágytam, úgy ahogyan ma ébredés után is. Néhány pillanatig elidőzöm a szemein és arcvonásain.

- Hogy félek. - mondom neki finoman.

- És mitől? - továbbra is halkan beszél, ujjaival az arcom oldalánál lévő hajtincseket igazgatja.

- Jelenleg mindentől. Legfőképp a jövőtől. - vallom be neki.

Amikor ma azt mondtam neki, hogy itt akarok maradni, tényleg komolyan is gondoltam, de hogy mindezt hogyan fogom megvalósítani, arról ötletem sem volt. A focista két keze a hátamra fonódik és óvatosan simogatni kezd. Saját fejét felemelve néz a szemembe pár hosszú másodpercig, mielőtt óvatos puszit nyomna az ajkamra.

- Nincs mitől félned. - biztosít.

Erőtlenül elmosolyodom, de legszívesebben megkérdezném tőle, hogy mégis hogy fogom ezt tudni kezelni? Ha a családom elköltözik innen nélkülem? Persze, hogy Szoboszlai azt mondja, hogy nincs mitől félnem: ő már évek óta külön él a családjától és nem úgy tűnt, hogy emiatt sírdogál esténként.

- Valaki hazajött. - jelentem ki csendesen, mikor odalentről mozgást hallok.

Óvatosan lekászálódok Dominikról, aki szintén felül az ágyamban és elenged egy ásítást. Ezen muszáj mosolyognom, mert én is rendkívül fáradtnak éreztem magam az egész esti sírás és minimális alvás miatt.

Odalent legnagyobb meglepetésemre az egész családom ott van, és egyedül talán Lilly lepődik meg, amikor nyomomban a focistával megjelenek én is.

- Sziasztok. - köszönnek a szüleim kórusban, és mindketten küldenek egy mosolyt felénk.

- Sziasztok... történt valami? - kérdezem őket.

- Nem, nem történt semmi. - felel apám finoman. - De szeretnék veletek beszélni valamiről. - jelenti ki kicsit komolyabban, miközben rám és Lilly-re néz.

Szavai hallatán elakad a lélegzetem kissé, de mielőtt pánikba eshetnék, megérzem Szoboszlai érintését a vállamon, majd nyugtatóan simít végig a felkaromon.

- Bármit is mond, nem lesz semmi baj. - suttogja nekem hirtelen, majd egy óvatos puszit nyom a halántékomra.

Anya küld felénk egy jóleső mosolyt, végül int Szoboszlainak, hogy kövesse őt a konyhába, míg mi hárman a nappaliba megyünk. Lilly és én szorosan egymás mellett foglalunk helyet, míg apu előttünk guggol le és fogja meg mindkettőnk kezét.

- Kaptál valamilyen új ajánlatot igaz, apu? És el fogunk költözni? - kérdezi Lilly kétségbeesetten, én pedig eleresztek egy fájdalmas fintort, mert annyira sajnálom őt.

Nekem is ugyanezek a gondolataim, de én már nem vagyok elég bátor, hogy ki is mondjam őket. Bármennyire is Dominikkal akartam lenni, hivatalosan is elszakadni az egész családomtól nagyon meredek volt és nem álltam készen rá.

- Lányok. - kezdi apa mély sóhajjal. - Anyukátok és én nagyon sokat beszélgettünk erről az utóbbi hetekben. Szeretném ha tudnátok, hogy mindketten csodálatosak vagytok és nem tudok eléggé hálás lenni azért, hogy most itt éltek velem. Ugyanakkor tudom azt is, hogy ez nem egy ideális élethelyzet egyikőtök számára sem. - jelenti ki gondterhelten. - Éppen ezért... Lilly, kérdésedre válaszolva kaptam új ajánlatot, többet is. - mondja, mire az én torkom elszorul.

Azt kívánom, hogy valami közeli európai országot mondjon, sőt azt kívánom, hogy csak egy közeli németországi város nevét mondja.

- Anyátok és én is úgy gondoljuk, hogy a családunkban mindenkinek az lenne a legjobb, ha itt maradnánk. - jelenti ki finoman, én pedig hirtelen fel sem tudom fogni mit hallok. - Lilly, ha az tenne boldoggá, hogy rendes suliba járj és megismerkedhess más gyerekekkel, akkor nem akarom ezt elvenni tőled.

Lilly széles mosollyal borul apám nyakába, én pedig továbbra is döbbenten ülök.

- És Emily... - fordul hozzám, miközben húgomat az ölébe húzva foglal helyet a kanapén. - Tudom, hogy mennyire önzetlen és nehéz döntés volt az számodra, hogy ideköltözz. Örülök nagyon, hogy nyelvórára jársz, és annak is, hogy rád talált a szerelem. - mondja jelentőségteljesen.

Még mindig nem értem ezt teljesen tisztán.

- Szóval... nem akartok elköltözni. - mondom ki hangosan. - De mégis...

- Nem fogadtam el egyetlen ajánlatot sem. - kezdi komolyan. - Úgy érzem, hogy szükségem van most egy kis szünetre. Anyának és nekem szükségünk van arra, hogy utazzunk, hogy kettesben legyünk, és veletek is szeretnék több időt tölteni. Most egy évig biztosan nincs szükségem új állásra, szeretnék itt maradni és támogatni titeket az összes lehetséges módon, hogy felhőtlenül boldogok legyetek. - magyarázza nekem.

Szemeim kitágulnak és érzem, hogy az ajkaim is elnyílnak a döbbenettől.

- Komolyan képes lennél ekkora áldozatot hozni? - kérdezem bizonytalanul, s ekkor veszem észre, hogy a hangom megremeg, a szívem pedig eszeveszetten dobol a mellkasomban.

- Ez nem áldozat. - rázza meg fejét finoman. - Ez a leghelyesebb dolog, amit most tehetek és egyáltalán nem bánom. Hogy pedig utána mi lesz, azon nem kell egyikőtöknek sem aggódnia. - von vállat.

- Úristen. - lehelem, s érzem hogy akaratlanul is mosolyogni kezdek. - Köszönöm. - mondom elcsukló hangon és sebesen ölelem magamhoz apámat a húgommal együtt.

Tényleg egy hullámvasút az életem.

- Én most... - szakadok el tőlük, és a konyha felé mutatok, mire apu széles mosollyal bólint rám.

Sietve szelem át a folyosót. A konyhában anyámat és Dominikot találom, amint halkan beszélnek egymással. Lépteimet hallva mindketten felém fordulnak, a focista pedig olyan mosolyt villant rám, amiből pontosan tudom, hogy ő is megtudta a mai jó híreket anyától.

Én csak egy erőtlen mosolyt vagyok képes magamra festeni, mert hirtelen azt érzem, hogy sírni fogok a boldogságtól. A köztünk lévő távolságot elvágva ugrok a focista nyakába, ő pedig szorosan ölel magához. A mellettünk álló anyukám sejtelmesen mosolyog ránk, én pedig neki is egy köszönömöt tátogok, amit jókedvű bólintással viszonoz.

Az elmúlt időszakban sokszor éreztem azt, hogy az életem korántsem tökéletes. Amikor pedig Dominikkal lehettem, mégis egyre inkább tökéletesnek láttam a dolgokat. A tegnap történtek ellenére hihetetlenül boldoggá tett most apám bejelentése. Persze ez sem volt minden pontjában tökéletes, hiszen most egy évünk volt nem agyalni azon, hogy hány felé és hány földrész között szakad több részbe a családunk. De nem érdekelt. Kész voltam ennek az egy évnek minden pillanatát felhőtlenül élvezni.

************

Sziasztok!

Elérkeztünk ennek a történetnek a lezárásához is. Nem terveztem hosszabbra vagy nagyobb mélységűre, de remélem, hogy ennek ellenére is elnyerte a tetszéseteket. Írjátok meg mindenképp, hogy mit gondoltok :)

Hálás köszönet mindenkinek, aki itt volt és olvasta, csillagozta és véleményezte ezt a történetet. Tényleg nagyon szerettem írni és nagyon örültem a visszajelzéseiteknek.

Most egy kis időre búcsúzom Tőletek, de egyáltalán nem kizárt, hogy hamarosan ismét visszatérek valami újdonsággal.

Addig is sok-sok puszi mindenkinek.