Emily Lipcsében | Szoboszlai

9. They fight

Emily

Amikor kedden német óra után kilépek a szabadba, egészen hihetetlenül tavasz illatot érzek. Most nincs ködös-szmogos februári nyálkás idő. Hűvös van, de az ég tiszta, halvány narancsos rózsaszínes árnyalatokkal tarkítva. Mosolyogva indulok a villamos megállóba és közben folyamatosan az elmúlt két nap eseményeim agyalok. A gyomrom még mindig bukfencezik, ha eszembe jut, hogy Dominikkal szeretkeztem vasárnap. Aztán nála is aludtam. Hétfőn pedig egyikünknek sem kellett sietnie reggel, szóval sokáig aludtunk és annyira jó volt.

Persze ma már vissza kellett térnem a valóságba, de mindez sokkal könnyebb volt úgy, hogy ennyire rózsaszínben láttam a világot. Felszállok a villamosra és miután helyet foglalok, elő is veszem a telefont, hogy írhassak a fiúnak, aki minden második gondolatomat lefoglalja.

Guten Tag! 😊 - kezdem gépelni széles mosollyal, hogy megmutassam, milyen kiterjedt német tudással rendelkezem. - Mi újság, jó volt a könnyített edzés? Remélem nem vagy dühös magadra, mert nem edzhetsz még a többiekkel. 😉 Este ráérsz telefonálni?

Párszor újraolvasom az üzenetet, küldés után is, és csak remélem, hogy nem vagyok idegesítő vagy nyomulós vagy bármi hasonló. Válasz nem érkezik rögtön, de ettől még nem is esek kétségbe, hiszen tudom jól, hogy mennyire elfoglalt és még ha telefonfüggő is, akkor sem tudja állandóan az én üzeneteimet nézegetni.

Továbbra is jókedvűen sétálok be a házba és még az is megfordul a fejemben, hogy elhívom Lilly-t sétálni, de amikor beljebb kerülök, látom, hogy a családom másik 3 tagja eléggé komoly és gondterhelt hangulatban ül a nappaliban.

- Sziasztok. - köszönök megilletődve.

- Szia. - viszonozzák kórusban.

Anyám és apám halvány mosolyt küldenek felém, míg Lilly elgondolkodva mered maga elé. Jaj, ne.

- Mi történt? - kérdezem a szemöldökeimet ráncolva és óvatosan helyet foglalok anya mellett.

A szívem már most a torkomban dobog, és halványan, de reménykedem abban, hogy nem rúgták ki apát.

- Jó, hogy itt vagy, Em. - jelenti ki apám. - Szeretnék neked is elmondani valamit. - kezdi ünnepélyesen, én pedig úgy érzem, hogy tudom, mit fog mondani. - Ma... lemondtam a vezető edzői posztomról a csapatnál. - jelenti ki

A lélegzetem elakad, a szívem pedig még jobban felgyorsul ezt hallva. Lemondott? Ő?

- De hát... - nyögöm ki pár hosszú másodperc múlva. - Te? Te akarod otthagyni őket? - kérdezem kétségbeesetten.

- Emily...

- Kényszerítettek erre a döntésre? - vágok a szavába.

- Nem. - felel határozottan. - Emily. - szólít meg finoman. - Nem tett jót sem nekem, sem pedig a srácoknak az a környezet, amiben dolgoznunk kellett. Nem akarták már, hogy ott legyek.

Az imént még amiatt voltam kétségbeesve, hogy megint egy költözés áll előttünk és nekem el kell innen mennem, pont amikor kezdtem magam igazán jól érezni, de ez az utolsó mondat teljesen ledöbbent.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezem halkan.

Apa nagyot sóhajt és szemeit lehunyva dől hátra a kanapén.

- Ők is megpróbálták elérni, hogy minél előbb távozzak. Én pedig nem akartam tovább rontani a levegőt, ha nem szívesen dolgoznak velem. - magyarázza.

- Mégis hogyan? - kérdezem és hirtelen azt érzem, hogy szédülni kezdek.

- Emily. - küld felém egy gyenge mosolyt. - Ezek régi trükkök. Késnek edzésről meg nem igazán játszanak úgy, ahogy kellene. Hiszen tudják, hogy úgyis az edző repül. - von vállat.