Emily Lipcsében | Szoboszlai

1. They are forced

 Emily

Nyelvemet továbbra is a fájó fogamon húzogatva bámulok ki az undorítóan ködös időbe. A legtöbb amerikai azt gondolja, hogy Európában élni ideig-óráig klassz dolog. Valószínűleg azért van ez, mert a filmekben, ha a cselekmény valamilyen formában erre a földrészre kerül akkor az esetek nagy részében Párizst és Barcelonát azonosítják Európával. Ha gázos a szitu Londont, ha nagyon hipszter talán Berlint. Lipcséről akkor hallottam először, mikor apám a Red Bull kötelékében kezdett edzőként dolgozni. Sokáig nem is tudtam, hogy Európán belül hol található ez a város. Bőven elég volt nekem azzal tisztában lenni, hogy Salzburg hol van, és jóval többször oda utazni, mint szerettem volna.

Az utazásnak jó dolognak kellene lennie. Izgalmasnak, új kalandokat rejtőnek, nem pedig stresszesnek, jet-laggel túlfűszerezve.

- Milyen ronda ez a város. - rázom meg a fejem, s elengedek egy fintort is, amiért hangosan kimondom ezeket a szavakat.

A jet-lagem már elmúlt, hiszen lassan 2 hónapja éltem itt, de ehhez az időhöz és a fura kelet-európai vonásokkal kevert kinézethez nem tudtam hozzászokni. Persze, mi csodás környéken laktunk, hatalmas házak voltak itt és a szomszédaink a szüleimhez hasonló több száz lóerős járgányokkal furikáztak ide-oda. Apropó furikázás.

Az időm 95%-át ebben a szobában töltöm újabban. Barátaim nincsenek, hiszen még a nyelvét sem beszélem ennek az országnak, egyébként meg nem is vágyom igazán társaságra. Úgyis vége szakad majd túl hamar. Ismét.

Egy órán belül a fogorvosnál kell lennem, hogy megszabaduljak a fájó bölcsességfogamtól. Remélem, anyám elkészült már és kész arra, hogy elfurikázzon, mert ötletem sincs, hova kell menni. Nem beszéltem még vele. Amikor reggel lementem, ő már elment futni, mert nem normális és állandóan edz meg különféle szépítő kezelésekre jár. Ő valószínűleg így kezeli azt a sok-sok hercehurcát, ami azzal jár, hogy Jesse Marsch felesége.

Táskámat magamhoz véve egykedvűen ballagok a földszintre. A húgom bőszen magyaráz a magántanárának, aki minden hétköznap az otthonunkban foglalkozik vele. Nem értem, hogy mit mond. A 7 éves húgom velem ellentétben egy zseni és még németül is beszél.

Körbenézek a hatalmas nappaliban, a konyhában, végül bekukkantok az ebédlő részbe, ahol a tanárt és a húgomat találom.

- Lilly. - szólítom meg, mire rögtön rám néz. - Hol van anya? - kérdezem tőle.

- Elment. - von vállat.

- Mégis hova? - botránkozok meg.

Hova a fenébe mehetett, mikor engem kellene fogorvoshoz vinnie?

- Botox kezelésre. - jelenti ki egy vigyorral; valószínűleg azt még nem tudja, hogy ez mit jelent. - Elbetűzzem neked? B-o-t-o-x k-e-z...

- Ezt nem hiszem el. - nyögök fel kissé hisztérikusan és fordulok ki azzal a lendülettel a helyiségből, és rántom elő a telefonomat, majd hívni kezdem anyámat.

A pánik lassan eluralkodik rajtam, mikor nem veszi fel a telefont. Hülye picsa. Fájdalmasan ráncolom a homlokom erre a gondolatra, de nagyon nem erre van szükségem. Itt kellene lennie, hogy megnyugtasson, hogy nem lesz semmi baj, csak kihúzzák a fogamat és minden rendben lesz utána. És legfőképp el kellene vinnie!

Híváslistámon a következő névre nyomok - Apa - és emelem a fülemhez a készüléket ismét. Próbálok lassan lélegezni és megnyugodni, amikor már a 13. csörgésre sem veszi fel.

- Emily... - jön utánam Lilly magántanára, Lisa.

Ő német, de tökéletesen beszél angolul.