Jó-Éjt (Szünetel)

3 - Hazel

A nap cirógató melegére ébredt. A reggel aranyszínű fényei narancssárgára festették a szobát. És életben volt.

A kezeit a feje fölé emelve kinyújtózott. Alvás közben lecsúszott róla a takaró, és a bő póló alól kilógott a hasa. Kócos hajjal felült az ágyban, és megdörzsölte a szemét. Felkelt, és komótos léptekkel az ajtóhoz sétált. Lenyomta a kilincset, és kicsörtetett rajta. Az üres konyha fogadta, annyi változással, hogy most már napfényben gyönyörködhetett a kopárságán.

Amint észrevette az asztalon a müzlisdobozt, odasietett. Egy cetli volt mellé ragasztva, rajta kék tintával egy elkenődött felirat.

El kellett mennem. Majd jövök. Jó étvágyat.

- Zeta

Ace a kezébe vette a papírt és elmosolyodott. Még senki se hagyott neki üzenetet, és egy pillanatra fontosnak érezte magát. Még ha csak egy elmaszatolt papírdarabról is volt szó.

Leült és felbontotta a müzlit. Epres gabonapehely illatát érezte, és összefutott a nyál a szájában. Véletlenül rosszul tépte le a karton csomagolás tetejét, de alatta szerencsére egy zacskórétegben volt a müzli. Viszont gyorsan rájött, hogy kézzel nem fogja tudni kibontani, úgyhogy valami éles dolog után nézett. A konyhafiókban talált egy kést, amivel sikeresen felbontotta a zacskót. A müzliből a tálba borított, aztán tejet öntött rá. Egy ideig kavargatta, mielőtt nekiált volna enni.

Már a második tányérnál tartott, amikor Zeta a semmiből feltűn a folyosón.

- Szia. – Köszönt. – Jól aludtál?

Ace annyira meglepődött, hogy félrenyelte a müzlit, és köhögni kezdett.

- Uhum... – Bólogatott két fuldoklás közben. – Nem hallottam, hogy jössz.

Zeta egy fehér műanyagzacskót tartott a kezében.

- Nem a liftet használtam. – Az asztalhoz sétált, és tisztes távolságban leült a lány közelében. – Van lépcső is.

– Hol voltál?

- Vettem pár dolgot, amire majd szükséged lesz. – Közölte, azzal elkezdett előpakolni a szatyorból.

Először egy lila fogkefét, aztán tusfürdőt, egy tolltartót, telefont, pénztárcát...

- Nem értem. – Motyogta Ace.

Zeta felnézett, egyenesen a szemébe. Sokáig hallgatott. Kereste a megfelelő szavakat.

- Arra gondoltam, hogy... – Megvakarta a tarkóját.

Ace ekkor vette észre az alkarját. Tele volt vágásnyomok szürkéslila hegeivel. Erős, egymást keresztező vágások. A látvány annyira meglepte, hogy abbahagyta a rágást.

- Mi történt a kezeddel? – Csúszott ki a száján.

Zeta egy pillanatra megdermedt, aztán leengedte a karját. Az asztal alá rejtette, hogy többé ne lehessen látni.

- Semmi. – Motyogta. – Amikor tegnap azt mondtad, hogy nincs hova menned... – A tolltartóra siklott a tekintete. – Úgy gondoltam, hogy otthont nyújthatok neked, amíg talpra nem állsz. Ha szeretnéd.

Zeta olyan érzelemmentesen közölte, hogy Ace először fel se fogta, hogy mit mondott.

Aztán kiesett a kezéből a kanál.

- Itt maradhatok? – A szemébe könnyek gyűltek. Már csak a gondolat, hogy meleg ágyban aludhat, és minden nap ehet, túl szépnek bizonyult.

Zeta halványan bólintott.