Jó-Éjt (Szünetel)

4 - Áldozat

Lassan két napja volt Zetánál, azóta nem sokat beszéltek.

Az élete nem változott, továbbra is az utcákon kóborolt, azzal a különbséggel, hogy ezúttal már volt hova hazamennie. Kedvére császkálhatott, de bármilyen későn is ért haza, Zetát mindig a számítógép előtt, ébren találta. Ő az ágyban aludt, és továbbra is Zeta kölcsönvett ruháit viselte.

Eset volt már, amikor egy fal összefestése után hazasétált. A lépcsőt használta, ki nem állhatta a liftet, és a tükröket, amikben látja magát. Habár a haja kezdett életre kapni, még mindig egy megtépázott oroszlán frizuráját viselte. Ahogy betette a nappaliba a lábát, Zeta köszöntötte.

- El kell mennem pár napra. –. Nem nézett a lányra, elmélyülten olvasott valamit a számítógép képernyőjén.

- Rendben. – Bólintott Hazel.

- Megleszel? – Zeta lassan megpördült a székkel, és hidegen ráemelte a tekintetét.

- Aha. – Bólintott a lány.

Zetának ennyi elég is volt. Felkelt, és besétált a szobába. Hazel nem követte, ledobta magát az étkezőasztalhoz, és elővett egy szendvicset a hátizsákjából. Hallotta, ahogy Zeta fötörészik, majd kicsivel később előbukkan az ajtó mögül.

Újból a piros pulóvert, és az elrongyolódott farmert viselte, amit Hazel legutóbb az első találkozásukkor látott rajta. A kezében egy aktatáskához hasonló bőröndöt tartott.

- Hagytam neked pénzt, ami bőven elég lesz, amíg visszajövök.

Hazel csámcsogva bólintott.

Zeta megnyomta a lifthívó gombot, és mereven, mozdulatlanul várta, hogy kinyíljon az ajtó.

Habozott, mielőtt belépett.

- Vigyázz magadra. – Szólt Hazelnek, aki a szendviccsel a kezében biztatón elmosolyodott.

- Te is. – Válaszolt. Figyelte, ahogy Zeta tekintetéből eltűnik az élet, és rideggé válik. Akárcsak aznap este, amikor először látta.

Egyedül maradt.

Sokat gondolkodott rajta, hogy micsoda Zeta. Az arca már kezdett halványodni az emlékezetében, de igyekezett életben tartani a képet. Erős áll, alig látható, apró fül, pici orr, beesett, fáradt tekintet. A szeme pedig... Olyan zöld, és kegyetlen, amit emberen még nem látott. Nem zárta ki a lehetőséget, hogy Zeta a kormány kísérlete, hiszen jómaga is egy laborból szökött. Ilyen rideg, és gyilkos tekintete pedig egy közönséges embernek sincs.

Az első nap után gyorsan rájött, hogy Zeta nem akarja megölni, nem is utálja, csak egyszerűen ilyen a tekintete. Érzéketlen, és kihalt. Még akkor is, ha vidámnak mutatja magát. Úgyhogy nem félt tőle. Értette, hogy miért ennyire zárkózott.

Miután befejezte a szendvicset, besétált a hálószobába, és az ággyal szembeni szekrényre pillantott. Zeta egy köteg pénzt hagyott rajta.

Pár nap eltelte után Hazel úgy döntött, hogy vesz magának pár ruhadarabot. Zeta ruhái kényelmesek voltak ugyan, de nem akart rajtuk élősködni. Miután zsebre vágott a pénzből, és bedobált pár graffitis üveget a táskájába, lesietett az utcára. Felsurrant egy buszra, és kicsivel később leszállt a városközpontban.

Körülnézett, hogy hova mehetne. Legelőször egy fehérnemű boltot célzott meg, mivel csak egyetlen bugyija volt, ami megérett a kidobásra. Utána pólókat, nadrágokat, és pár pulóvert választott.

- Jó napot. – Köszönt a kasszásnak, és a pultra rakta a fekete farmernadrágot. Addigra már zacskók halmaza lógott a karján.

- Jó napot. – Viszonozta bágyadt mosollyal az eladó. Fáradtnak látszott. Rövid, szőke haja a plafon felé ágaskodott, a szeme alatt pedig sötét, még Hazelét is megszégyenítő karikák éktelenkedtek. De a tekintete kedves volt, és nyugodt. – Lesz még valami?