Jó-Éjt (Szünetel)

7 - A gyilkos

Ahogy betakarózott, rögtön elnyomta az álom. Aludt már kényelmesebb helyen is, de nem panaszkodhatott. Megegyeztek Zetával.

Este volt, sötét, és mint mindig, az utcákat járta. Beosont egy elhagyatott épületbe, és ledobta a válláról a táskát. Elővett pár palackot, és festeni kezdett. Aztán meghallott valamit.

Egy férfi kétségbeesett hangját.

- Segítség! Ne, kérem, ne! Valaki! Segítség!

A keze megállt a levegőben. Nem mert moccanni. A hangok az alatta lévő szintről szűrődtek. Aztán a férfi felüvöltött.

Még sosem hallott ehhez fogható fájdalmat. Minden szőrszál égnek állt a hátán. Legszívesebben elfutott volna, de földbe gyökerezett a lába. Hallgatta a férfi fájdalmas kiáltásait, és folyni kezdtek a könnyei. Ott volt, de nem tudott segíteni.

Amilyen halkan csak tudta, a táskájába rakta a festékeket, és lopakodva lesietett a lépcsőn. A hideg esti szél megzörgette az ablakokat. Akaratlanul is jobbra pillantott, egyenesen a sötét szobába.

Állt ott valaki. Egy sötét alak, mellette pedig egy szőke hajú férfi nyöszörgött. A szájából felbukott vér, a padlóra csöpögött. Egy vörös tócsában térdelt, és a nyakát fogta.

A látványtól teljesen ledermedt. Az eladó nézett vissza rá, a tekintetében felfoghatatlan kínnal.

Tudta, hogy ott kell hagynia. Hogy nem tehet semmit, hiszen csak egy lány.

A fekete alak lecsapta a férfi fejét, a látványtól pedig felsikított. A fej elé gurult. Az alak pedig a hang irányába fordult. Egyenesen a lányra nézett. Az arcát árnyék takarta.

Futni kezdett, olyan gyorsan, ahogy csak a lába bírta, de nem jutott sokáig. Az alak utolérte, és megragadta a karját. Harcolt, hogy kiszabaduljon a fogásból, sikított és rúgkapált, de az alak a hajánál fogva visszarángatta az épületbe.

A földre taszította az élettelen test mellé. Az alak arcából nem látszott más, csak a széles, gusztustalan vigyor. A fogai sárgák voltak.

Vérben csúszva hátrálni kezdett. Az alak lassú léptekkel követte.

Valahogy feltápászkodott, és átrohant egy másik szobába. A sötét ellenére tökéletesen látott, de hallotta a mögötte lihegő alakot. A rendőrökkel ellentétben nem tudta lerázni. El kellett bújnia.

Beugrott a szekrénybe, és behunyta a szemét. Valamiért érezte, hogy az alak meg fogja találni. Hallotta a lépteket, és a vihogást. Apróra gömbölyödött. Hallotta, ahogy a szekrényajtó lassú nyikorgással kinyílik, a következő pillanatban pedig az alak a homlokába vágta a kést.

Hazel felriadt. A szíve még mindig zakatolt, de megkönnyebbülten nyugtázta, hogy csak rosszat álmodott. Mégis remegett.

Körülnézett a sötét szobában. Az ablakból kintről a hold kékes fénye világított. Hazel pedig nem bírt tovább a székben maradni. Nagyon ritkán rémálmodott, és ölelésre volt szüksége.

Felkelt a székből, és a párnát magához szorítva, takaróba bugyolálva elindult a hálószoba felé.

Óvatosan lenyomta a kilincset, majd behajtotta az ajtót. A szeme hozzászokott a sötéthez, így jól látta Zeta alakját az ágyon.

Közelebb osont. Zeta a hátán feküdt, a takarót a mellkasáig húzta, a kezeit maga mellett tartotta.

Hazel bemászott mellé, és egészen közel hajolt. Az arcán még látható volt a kékeslilás folt, ahol az orrnyergéhez nyúlt.