Jó-Éjt (Szünetel)

5 - Hideg kezek

Zeta lecsatolta a fejéről a maszkot, és a mosdó szélére rakta. Olyan erősen szorította a kés markolatát, hogy kifehéredtek az ujjai. Megtámaszkodott, és a tükörbe nézett. Mélyen, a saját tükörképére. Olyan gyűlöletteljes pillantással, hogy bárki más meghátrált volna. Összepréselte az ajkait, ahogy észrevette, hogy felgyorsul a lélegzete. Az arcot nézte, ami már annyi ember halálát okozta. A fejében cikáztak a dühöngő gondolatok. Próbálta az emlékezetébe vésni amit a törött tükrön keresztül lát. Egy gyilkos képét, aki nem érdemel bocsánatot.

Nem szakította meg a szemkontaktust. Nézte, ahogy a tükörképe felemeli a kést. Az ajkai szétnyíltak, a száján keresztül szívta be a levegőt. Visszatartotta, és figyelte, ahogy a tükörképe az alkarjához érinti a pengét. Hideg volt, és éles. Aztán egy hirtelen mozdulattal vágott. Egy elfojtott nyögés hagyta el a száját. Összegörnyedt. A tükörképe arca eltorzult, a szemöldöke fájdalmas görcsbe szaladt. Nem tudta, hogy milyen mélyre hasított a penge, de érezte a jéghideg bőrén csorgó, selymes vért. A szíve a fülében zakatolt. A bal kezével a mosdóra támaszkodott, míg a másikat a hasához szorította. A pulóvere elkezdte beinni a sötét vért. Megengedte a vizet, és beledobta a kést. Figyelte, ahogy átlátszó, és vörös keveredik egymással, majd miután félig megtöltötte a mosdókagylót, elzárta a csapot.

Újra a tükörre pillantott. Egy üres, fáradt arc nézett vissza rá. Vádaskodó tekintettel, amiért fájdalmat okozott magának.

Zeta ellépett a mosdókagylótól, és lepillantott a karjára. A hideg fürdőszobapadlóra apró, vörös pontok csöppentek. Az egyiket elkente a lábával, aztán felsóhajtott. Még mindig remegett, de a hányingere elmúlt. Túl volt a napon.

Remegő kézzel bemászott a kádba, és a hátára feküdt. A fejét hátra hajtotta, a kezét pedig a hasán pihentette. Hagyta, hogy csorogjon a vére. Lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Remélte, hogy nem csapott akkora hangzavart, hogy megijessze Hazelt. Hideg vette körül, egyedül a seb izzó hője tartotta melegen. A lélegzése lassan helyreállt, és lelassult. Vége volt a napnak. Hallgatta a csendet, és a mosdókagylóba csöpögő vízcseppek hangját.

Csipp-csöpp. Fél perc telt el a következő cseppenésig. Aztán harmincegy másodperc.

Egy idő után abbahagyta a vízcseppek számolását. Fáradt volt.

Épp elnyomta volna az álom, amikor hangos kopogás szelte keresztül a fürdőszoba csöndjét. Összerezzent, de nem nyitotta ki a szemét. Hallotta Hazel hangját, de nem volt ereje értelmezni amit mond.

Aztán a lány halkan lenyomta a kilincset, és bekukucskált.

Zetának nem kellett kinyitnia a szemét ahhoz, hogy tudja, Hazel milyen arcot vág. Hallotta, ahogy elakad a lélegzete, és tétován belép a hideg kőpadlóra.

- Szeretem hallgatni a víz csöpögését. – Dünnyögte csöndesen Zeta. – Megnyugtat.

- Zeta mit csináltál?! – A lány hangjában pánik bujkált, úgyhogy kinyitotta a szemét.

Hazel mellé sietett, és áthajolt a kádon.

- Mit csináltál? – Zeta vérrel áztatott pulóverét nézte, és elcsuklott a hangja. – Megvágtad magad?!

Zeta felsóhajtott, és a fal felé fordította a fejét. A lány erős eperillata körüllengte a vérszagot.

- Normális vagy?! – Még sose hallott ennyi aggodalmat ember hangjában.

Hallotta, ahogy Hazel a vécéhez rohan, lerángatja a vécépapírt a tartóról, majd visszasiet a kádhoz.

- Miért csináltad?! – Zeta jobb kezéért nyúlt, és felemelte. – Nagyon hideg a kezed... – Motyogta.