Hamisított Szerelem /Befejezett/

Rossz döntés

Legszívesebben ellenkeztem volna, de mégsem tettem. Az a férfi bemocskolta anyám nevét a szavaival. Miért kéne megvédenem?

Magam elé meredve próbáltam visszafogni a könnyeimet, de azok továbbra is az arcomat szántották. Mintha a testem csak eképpen lenne képes levezetni a feszültséget.

Kicsivel később Todoroki ismét átkarolt. Az arcára nézve láttam, hogy ismét ura önmagának.

- Azt ígértem, hogy én is mesélek neked a múltamról, cserébe a te történetedért- szólt hirtelen.

- Nem muszály- ellenkeztem, de ő nem visszakozott.

- Három testvérem volt. De nekik nem volt két képességük, mint nekem, vagy csak nagyon gyengén tudták használni a másik erőt. Az apámnak ők nem is számítottak. Ő csak egy olyan utódot akart, amilyen én vagyok. Így engem a lehető legkeményebben nevelt, a többi családtagomtól szinte teljesen elhatárolva.

- Az anyámat is csak a saját érdeke miatt vette el. Ő viszont kezdett beleőrülni az apám kegyetlen módszereibe, és a helyzetbe, amibe került. Már az én baloldalamat sem volt képes elviselni. Így egy napon forró vizet zúdított rám. Innen a sebhely- húzta kissé félre pirosas tincseit- de nem hibáztatom érte. Csak az apámat gyűlölöm. Minden az ő hibája.

Lehet, mondott volna még valamit, de ebben a pillanatban nyüszítve felzokogtam, ledöbbentve ezzel Todorokit.

- Mi a baj?- próbálta letörölni vízesésként ömlő könnyeim, értetlenül meredve rám.

- Hogy lehetsz ilyen jó ember? Nem hibáztatod az anyád, pedig ki tudja, milyen fájdalmat éltél át miatta?! Én erre sosem leszek képes- sírtam mint egy hülye, ő pedig a hátamat simogatva csitítgatott.

- Te sem gyűlölöd az édesanyád, nem igaz?

- De igen! Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! Gyűlölöm, hogy jobban szerette a piát, mint engem, hogy tönkretette a saját életét vele, és hogy végig kellett néznem, ahogy meghal!- kiabáltam.

Nem szólt semmit, csak tovább dörzsölgette a hátam. Egészen addig csinálta, míg abba nem hagytam a bőgést.

- Nem azt akartam éreztetni veled, hogy mennyire szánnivaló szerencsétlen vagyok, csak... mindegy. Bocsánat- szólaltam meg, miután már voltam olyan állapotban, hogy beszélni tudjak.

- Tudom. Nem kell mindenért bocsánatot kérned- húzott magához közelebb, gyengéd csókot nyomva ajkaimra.

- Annyira szeretlek- mondtam önkéntelenül. Pedig pont ez vokt az, aminek sohasem kellett volna elhagynia a számat.

Todoroki érzéseit már gyerekkorában tönkretették. Talán még föl sem épült azokból a sorozatos traumákból, erre jöttem én, és a saját gerinctelenségem miatt értem el, hogy egy ingatag lábakon álló hazugságban éljen. Ami, ha kiderül, biztosan tönkreteszi.

- De most mit fogok tenni? Egyszerűen visszacsinálom az egészet? Mégis mit érnék el vele? Ugyanúgy szenvedne amiatt, hogy már nem képes szeretni, bármennyire is jót akar nekem. Mit tegyek?- cikáztak a fejemben a gondolatok.

Tudtam, hogy mi lenne a helyes döntés. Ha elmondanám az igazat, és viselném a következményeket. Benne talán az okozná a legkevesebb kárt. De képtelen voltam rá. Nagyon fájt volna, én pedig voltam olyan önző, hogy ezt a fájdalmat nem akartam érezni.