Hamisított Szerelem /Befejezett/

Lelepleződés

A továbbiakban nem sokat beszélgettünk. Szinte éjszakába nyúlóan üldögéltünk a kanapén, egymáshoz simulva.

Todoroki valószínűleg azt hitte, hogy a sérülésem és a korábbi beszélgetésünk hatására némultam meg, így ő is csak csendben hagyta, hogy a mellkasára hajtott fejjel pihenjek.

Pedig hangtalanságomnak köze sem volt az általa képzelt okokhoz. A lelkem háborgását próbáltam csillapítani, és elnyomni kiáltozó lelkiismeretem hangját, ami szüntelenül mantrázta: helytelenül cselekszem.

Nem vettem észre, hogy elaludtam. Csak reggel, mikor újfent Todoroki ágyában keltem, a férfi karjai közt, esett le a dolog.

Mocorogni kezdtem, hogy ne nehezedjen rám annyira izmos karja, de erre rögtön kinyitotta gyönyörű, és határozottan álmos tekintetű szemeit.

- Szia- suttogta enyhén rekedtes hanggal, eltűrve néhány hajtincsem az arcomból.

- Szia Shoto- mosolyogtam rá fáradtan, amit ő aranyosan viszonzott. A szívem sajdult bele, mikor arra gondoltam, hogy ez mind egy hazugság.

Mintha éber álomban lennék, úgy jártam- keltem aznap a házban. Aztán délutánig feküdtem a kanapén, a plafont bámulva. Aztán megérkezett a takarítónő.

Todoroki aggódott értem, de ezt csak néhányszor tette szóvá. Nyugtatóan mondogatta nekem, hogy majd kiheverem, és hogy minden rendben lesz.

Ám mikor a kedves arcú nénike bekopogott az ajtón, felöltötte az érzelemmentes álarcát, és beengedte. Egy pillanatra rám is villant a tekintete, én pedig éreztem, hogy meghalnék, ha mindig így nézne rám.

- Soha nem leszek képes bevallani neki- gondoltam elkeseredetten, majd felkeltem, hogy én is köszönthessem a nénit.

Az ötvenes éveiben járhatott már, legalábbis erről árulkodtak kontyba fogott, sötét hajába vegyülő ősz hajszálai. Fekete szeme gyengéd kíséretként szolgált mosolya mellé, amivel köszönt.

- Suzuki Mariko vagyok. Téged hogy hívnak, kedvesem?- fordult hozzám a nő, miután átesett egy rövid beszélgetésen Shoto-val.

- Sasaki Miyako a nevem. Nagyon örvendek- hajoltam meg kissé.

- Milyen érdekes! Ugyanaz a monogrammunk. Biztosan a sors keze- nevetett a nő.

- Igen... biztosan- mosolyogtam kényszeredetten.

- Oh.. szomorúnak tűnsz. Csak nem... van egy titkod, nem igaz?- nézett rám aggódóan.

Todoroki erre rögtön felkapta a fejét, kérdő tekintettel méregetve engem összehúzott szemöldöke mögül. De én nem tudtam választ adni. A vér is megfagyott bennem, az oxigén is kiszorult a tüdőmből a nő szavait hallva.

Suzuki-san rájöhetett, hogy valami olyasmit mondott, amit nagyon nem kellett volna, mert bűnbánóan pillantgatott rám, miközben Todorokival egymást bámultuk. De a csendet nem merte megtörni, ami szinte befagyasztotta a levegőt kettőnk között.

Végül Shoto eszmélt elsőként, és egy rövid torokköszörülés után elvezette a nőt, hogy megmutassa neki a házat, és ismertesse a teendőit. Engem egyszerűen kikerült.

- Azt hiszem, kimegyek egy kis friss levegőt szívni- gondoltam kábán, majd az ajtót résnyire nyitva kivánszorogtam a teraszra.

Néhány percig hagytam, hogy a késői napsugarak az arcomon táncoljanak, aztán leültem egy árnyékosabb részre. A sötétség mégiscsak jobban esett.

Néhány üde, zöld fűszálat tépegettem az ujjam közé csavarva, valami megoldást próbálva az agyamból előhozni. De egy idő után feladtam. Egyszerűen semmi sem akart a fejemben maradni.

A fejemet felemelve láttam, ahogy a nap az ég aljához közeledve festi fényével rózsaszínre az eget. Megüresedett tekintettel bámultam felfelé, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy szemeimből kövér, hideg könnycseppeket hullajtok, amik az arcomon sebesen végigfutva esnek a felsőmre, vizes foltokká alakulva rajta.