Megláttam egy istent [szünetel]

4.

Az író előre is elnézést kér a fejezetben fellelhető, versnek csúfolt, többnyire rímelő dolog miatt, amit írt, és megígéri, hogy a későbbiekben nem adja versírásra a fejét.^^ (A fejezet publikálása után pár hónappal az író rácáfol magára, és minden fejezet elejére haikut ír. Ezért nem kér elnézést.)

---

Kezem megremeg,
tollam papíron száguld,
szerelemről ír.

Napokig gondolkozott azon, amit látott. Miután csurom vizesen visszament a kastélyba, vett egy forró fürdőt, és szokás szerint az ablakpárkányra ült olvasni, észrevette, ahogy a gondolatai elkalandoznak. Sóhajtva csukta be a könyvet, és azon gondolkozott, vajon hány alkalommal kell még félreraknia Arisztotelész Politikáját, mire sikerül végre elolvasnia, ám ezek a gondolatok hamar eltűntek az elméjéből, és nem maradt más, csupán a fiú, akivel a folyóba zuhant. Élénken élt az emlékezetében a mogyoróbarna, kissé hosszú haj, a gesztenyebarna szempár, amiben rémület ült, a vékony csukló, amit tökéletesen átért az ujjaival, az aranyszín ruhák, és persze az az arany szárny, amit a fiú hátán látott. Gondolatban újra végignézte, ahogy elrepül előle, látta maga előtt az íjat és a tegezt, benne a nyilakkal, de az elméje minduntalan valami logikus magyarázatot próbált keresni arra, amit látott. Nem lehet, hogy azt látta, akire gondolt, mégis hogyan láthatta volna őt? Először arra a következtetésre jutott, hogy csupán a képzelete űz vele csúf tréfát, ám ezt a lehetőséget igen hamar elvetette. Önmagában bízott meg a világon a legjobban. A szeme, az elméje még sosem csapta be őt, elég különös lenne hát, ha ezalkalommal esett volna tulajdon érzékelése csapdájába.

Ismét kinyitotta a könyvet, és hogy elterelje a gondolatait, olvasni kezdett.

De szükséges, hogy kissé bővebben is elmondjuk, melyik milyen ezen államformák közül, mert akad itt némi nehézség is, de akit a bölcselet módszerei vezetnek, és nemcsak a gyakorlat szempontjai, annak sajátossága, hogy semmin nem siklik át, és semmit el nem hagy, hanem mindenben az igazságot tárja föl.*

Alighogy elolvasta a mondatot, a gondolatai megint elkalandoztak. Egy pillanatra érezni vélte a fahéjillatot, ám ahogy felkapta a fejét és körbepillantott, az illat megszűnt. Ezek szerint valóban a képzelete játszott vele? Hát már saját magában sem bízhat, mert az elméje, ami mindig is az egyetlen fegyvere volt, rútul becsapja őt?

Dühösen csapta össze a könyvet, kipillantott a kertre. Ezúttal is szolgálók sürögtek mindenfelé, a kertész a bokrokat metszette, Ferdinánd király pedig az udvar határa felé igyekezett, így Biron biztosra vette, hogy a franciákat szándékozik meglátogatni. Longaville nem volt vele, csak Dumain, amit a legkevésbé sem furcsállt, Longaville szerette elbliccelni a kötelességeit, és ilyen alkalmakkal igyekezett elbújni a király elől, hogy még csak véletlenül se akadjon rá. Ferdinánd jóságos király volt, legalábbis azokkal szemben jóságosan viselkedett, akik közel álltak hozzá, de azt nem kedvelte, ha valaki elmulasztotta a kötelezettségeit. Neki, Bironnak olykor még elnézte a mulasztásokat, elvégre ő állt hozzá a legközelebb, de Longaville-nek el kellett bújnia, hogy Ferdinánd ne találjon rá, és amikor később a király kérdőre vonta, valami igazán jó indokkal kellett szolgálnia, különben büntetésben részesült.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve Biron úgy döntött, a folyónál látott különös fiú keresésére indul. Lekászálódott az ablakból, a könyvet visszatette a kisasztalra, ahol mindig tartotta, magára öltött valami olyan ruhát, amiben illő volt kimennie a szobájából, és elindult. Gyors léptekkel sietett végig a kastély folyosóin, majd keresztülsietett a tölgyfaajtón, és amikor a kertben találta magát, útja egyből az almafa felé vezetett, elvégre ott érezte először a fahéjillatot. Útközben odaköszönt néhány szolgálónak, barátságosan biccentett a kertésznek, és elégedetten zsebelte be a döbbent pillantásokat a kastély azon vendégei részéről, akiknek még nem volt szerencséje őhozzá, így nem tudhatták, hogyan viselkedik a különféle szolgálókkal.