Megláttam egy istent [szünetel]

3.

Szégyenlős fiú,
arany szárnya megrebben:
ijedten száll el.

Unottan falatozta az almát. Miután az alma leesett, és ő látta azt az aranyszínű villanást, rövid időn belül meggyőzte magát arról, hogy csupán a képzelete játszott vele, vagy talán a napfény csillant meg a leveleken lévő vízcseppeken, amikről Biron csak feltételezni tudta, hogy vannak. Miután sikerült meggyőznie magát, hogy amit látott, minden bizonnyal csak a napfény volt, visszament oda, ahol a grófokat hagyta, ám sem Dumain, sem Longaville nem voltak már ott. Körbetekintett, végigpásztázta a kertet, tekintetével a grófokat és Ferdinánd királyt kereste, de egyiküket sem látta. Hallotta a kastély kerítésén kívülről a franciák mulatozását, de nem óhajtotta meglátogatni őket, inkább odalépett a kertészhez, aki éppen a lehullott leveleket gyűjtötte egy kupacba.

– Nem látta a királyt? – kérdezte sürgetőn.

– Á, 'napot, Biron úrfi! – pillantott fel az öreg kertész. Megtámaszkodott a vesszőseprű nyelén, némán szemlélte Biront. A gróf felsóhajtott.

– Jó napot! – köszönt végül. – Nem látta a királyt?

– Az előbb még itten vót – mormolta az öreg körbenézve. – Nem tudom, hová mehetett. Szép napunk van ma, nemde, Biron gróf? Csak ez a fenenagy szárazság, ez ne vóna. Napok óta egy csepp eső se' esett, képzelje. Ki van száradda a föld. A lehullott falevelek is olyan szárazok, elporladnak, mire összesöpröm őket.

– Valóban? – ráncolta Biron a homlokát. Napok óta nem esett volna az eső? Ezek szerint az aranyszínű villanás, amit látott, nem lehetett a vízcseppeken megcsillanó napfény.

– Ahogy mondom, Biron úrfi. Hát hazudtam én mán magának? No meg aztán biztos maga is észrevette vóna, ha elered az eső.

– Igaza lehet – mosolyodott el Biron. – Nos, köszönöm a segítséget.

Azzal Biron faképnél hagyta az öreget, és elindult a kastély robusztus épülete felé. Útközben még találkozott néhány szolgálóval, őket is megkérdezte, látták-e Ferdinánd királyt, esetleg Longaville-t vagy Dumaint, de egyikük sem tudott semmit az urak tartózkodási helyéről, így Biron egy rövidke bájcsevej után mindenkit magára hagyott, és a szobájába ment. Mire megérkezett a rezidenciájára, az alma, amit útközben ropogtatott, elfogyott. A gróf letette a csutkát, majd felvette a kisasztalán lévő könyvet, és az ablakpárkányra kuporodva olvasni kezdte Arisztotelész Politikáját. Néha felpillantott a könyvből, és amíg gondolatban sorra vette a leírtakat, addig az ablakon lesett kifelé.

A szobájából tökéletes rálátás nyílt a kertre, ő pedig szeretett akár hosszú órákat is eltölteni azzal, hogy a párkányon ülve tanulmányozza a növényzetet, és figyeli, ahogy Ferdinánd rengeteg szolgálója munkálkodik. Ezúttal is olyannyira belemerült a kertészek után való leselkedésbe, hogy teljesen elfeledkezett a kezében lévő könyvről, de még azt sem vette észre, amikor a király belépett a szobájába, csak akkor, amikor Ferdinánd megköszörülte a torkát.

– Ferdinánd! – kiáltott fel, miközben összecsukta a könyvet. – Kerestelek korábban, de sem a kertész, sem a szolgálólányok nem láttak sehol sem téged, sem Dumaint, de még azt a bosszantó Longaville-t sem.

– Odakint voltunk – simított végig Ferdinánd a rajta lévő díszes ruházaton, mintha nem állt volna amúgy is makulátlanul. – Meggyőződtem arról, minden rendelkezésére áll-e a francia királylánynak és a kísérőinek. Természetesen igen, csupán azt nehezményezik, hogy odakint szállásoltam el őket, és nem térhetnek be az udvarba.

– Érthető – bólintott Biron, mire Ferdinánd felvonta a szemöldökét. A gróf bocsánatkérőn elmosolyodott, bár a király számára nem tűnt túl bűnbánónak. – Bocsáss meg, amiért ezt mondom, felség, de én magam is nehezményezném, ha egy hosszú út után nem tudnék kényelmes helyen lepihenni, és még csak tárgyalni sem tudnék a királlyal egy késve érkező poggyász miatt. A francia királylánynak és kísérőinek minden joga megvan dühösnek lenni, bár az a Boyet nevű úr, aki kíséri őket, túlzásokba esik.