Megláttam egy istent [szünetel]

19.

Rémes útitárs
támogatása nélkül
vajh' mire jutnék?

Gyönyörű éjszaka volt. Alighogy Apollóval kiértek a várból, és Biron belélegezhette a friss, esti levegőt, első dolga volt felpillantani a csillagos égboltra. Arcára halovány mosoly kúszott, boldognak érezte magát, amiért újra kint járhatott a világban, hiába tudta, hogy nem szabadon tehette ezt, és különféle próbákon kellett jól teljesítenie ahhoz, hogy kint is maradhasson, és ne zárják őt vissza rideg zárkájába.

Amikor a lágy szellő a hajába kapott, az arcán ülő mosoly szélesebb lett, és szíve szerint meghajolt volna Favonius előtt, valami mégis visszatartotta, így végül csupán aprót biccentett, kifejezve ezzel tiszteletét az isten előtt.

Régen érezte már ennyire boldognak, ennyire szabadnak magát. A természet közelsége olyan erővel töltötte fel, melyről sosem gondolta, hogy visszakaphatja, és hiába tudta, hogy számtalan nehézség vár rá, a mosoly egyszerűen az arcán maradt, képtelen volt letörölni onnan. Végül Apolló bökte meg őt nem túl finoman.

– Ne örülj ilyen látványosan, te botor! Még a végén Vénusz visszavitet a celládba, mert túlságosan élvezni találod az életet. Legyél komoly, próbálj félni attól, ami rád vár! Gondolj arra, mi mindent veszíthetsz, ha nem teljesíted a feladatot!

– Mondd, feltétlenül kötelességednek érzed elrontani az örömömet?

– Nem szeretem...

– A bugyuta kérdéseket, tudom – vágott közbe Biron.

– Azt sem szeretem, amikor a szavamba vágnak – morogta Apolló. – Figyelmeztetlek, még egy ilyen, és megismerheted legkevésbé sem szerény személyem szörnyű haragját. Ugye, értjük egymást, halandó?

– Természetesen – biccentett Biron. – A kérdésemre válaszolással pedig ne fáradj, pontosan tudom, mi a felelet. Csupán segíteni próbálsz nekem azzal, hogy letörlöd a mosolyt az arcomról, mert tudod, ha Vénusz tenné meg, rosszabbul járnék. Ez kedves tőled, Apolló. Köszönöm, hogy ennyire törődsz velem.

– Bosszantó egy halandó vagy te! Nem mellesleg nem veled törődöm, hanem a verssel, amit írni óhajtok a szenvedéseidről. Ha nem szenvedsz, abból hogyan születhetne jó költemény? Ne, ne is válaszolj! Tudatában vagyok, hogy én a boldogságról is csodás verseket tudok alkotni, nem szükséges bizonygatnod. Azonban úgy gondolom, a világnak jelen pillanatban a fájdalmas, szenvedést ábrázoló művekre van a legnagyobb szüksége, elvégre mindenki sokkal jobban szereti azon verseket, amik valamiféle gyötrelmet mutatnak be. Azt könnyebben érzik magukénak, mint a boldogságot. Tehát kérdésedre válaszolva, gróf, igen, feltétlenül kötelességemnek érzem elrontani az örömödet, hiszen ebből születhetnek olyan költemények, melyeket a világ elé tárhatok. A boldogságodról semmiképpen nem verselnék.

– Érthető – biccentett Biron, majd egy utolsó pillantást vetett a csillagos égboltra, mielőtt elindult volna a vártól nem messze várakozó Vénusz és szolgálói felé. Apolló lassú léptekkel sétált mögötte, Biron hallotta, ahogy magában motyogott, feltehetőleg már azt a verset fogalmazta meg, melyet a szenvedéseiről óhajtott írni. Ez megmosolyogtatta a grófot, de mire közelebb értek Vénuszhoz, komolyságot erőltetett magára, és amikor megállt az istennő előtt, még a szemét is lesütötte, hogy Vénusz egyáltalán ne tudjon belekötni semmibe, amit tesz.

– Soká tartott ideérnetek – szólalt meg Vénusz, ahogy Apolló is megállt, Biron pedig alig bírta visszafogni magát, hogy ne fintorodjon el. Jellemző volt, hogy amikor kivételesen megpróbált nem feleselni Vénusszal, és olyan alázatos fogoly benyomását kelteni, amilyenét csak tudta, Vénusz azt nehezményezte a leginkább, ami egyáltalán nem őrajta múlott. Ha Apolló nem kísérte volna el őt Ámorhoz, minden bizonnyal időben leértek volna, azonban azt nem mondhatta meg az istennőnek, hogy késésének oka a szerelme meglátogatása volt, és tudta, Apollónak sem hánytorgathatja fel a későbbiekben ezt a kis kitérőt, elvégre szüksége volt arra, hogy lássa Ámort.