Megláttam egy istent [szünetel]

9.

Ketten a fűben,
bárányfelhő az égen,
csók az ajkamon.

Amikor reggel Biron felébredt, egyedül volt az ágyban. Lassan emelte fel a fejét, hátha megtalálja Ámort, de akármerre pillantott, nem látta őt, így végül sóhajtva felült, és álmosan megdörzsölte a szemét. A vastag dunyha csak a derekáig fedte, és az előző este dacára Biron felettébb kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy nem visel semmiféle ruhát. Körbepillantott a ruháját keresve, amit Ámor előző nap a szoba legkülönfélébb pontjaiba hajított, de akárhogy is nézelődött, nem látott semmit. A szobában makulátlan rend uralkodott. Végül az egyik láthatatlan szolgálót kérte meg, hogy kerítsen neki ruhát valahonnan, ám alighogy kimondta a kérését, beröppent a szobába Ámor, és megtiltotta a szolgálónak, hogy ruhát vigyen Bironnak. A gróf kérdő tekintettel fordult az isten felé.

– Hol vannak a ruháim? – kérdezte.

– Az egyik szolgáló mossa őket a patakban.

– Értem. Ebben az esetben nem kaphatnék másik ruhát?

– Miért kapnál? – vonta meg a vállát Ámor mosolyogva. – Nincs már olyan részed, amit ne láttam volna tegnap, mi szükség hát arra, hogy elrejtsd magad?

– Furcsa ezt a kérdést olyasvalakitől hallani, akinek tóga fedi a kényesebb testrészeit.

– Ha szeretnéd, levetkőzhetek.

Biron alig észrevehetően megrázta a fejét, mire Ámor csalódottan lebiggyesztette az ajkát, de végül magán hagyta a ruhát, és nem sokkal később maga kerített valamiféle öltözéket Bironnak, bár azt azért végignézte, amíg a gróf a dunyha takarásában igyekezett magára ölteni mindent, amit vitt neki.

Miután Biron kevésbé érezte magát zavarban, és csendesen megreggelizett Ámorral az ágyban ülve, az isten a grófra emelte barna tekintetét, és halványan mosolyogva simított végig Biron selymes arcbőrén.

– Kedvesem... – kezdte halk, kissé félénk hangon.

– Igen?

– Tudom, előző nap azt mondtam, ma nem kell elmennem a palotából, így veled tölthetem az egész napot, és azt tehetünk, amihez csak kedved szottyan, de sajnos mégiscsak el kell mennem. Reményeim szerint csupán rövid ideig leszek távol, és amikor visszaérek, kettesben tölthetjük az időt, én pedig kárpótolni foglak téged azért, hogy nemsokára magadra hagylak.

– Hova kell menned? – kérdezte Biron oldalra billentett fejjel, miközben a tenyerét Ámor kézfejére simította. Megértette, hogy Ámornak vannak kötelezettségei, így bármennyire is szeretett volna minél több időt tölteni vele, nem haragudott meg rá azért, hogy nem állt módjukban egy teljes napot kettesben lenni. Ha nem lett volna rövid időre száműzve Navarrából, minden bizonnyal őt is elhalmozták volna teendőkkel.

– Jupiterhez. Gondolkoztam azon, amit este mondtál, hogy bár láthatna engem a világ. Noha továbbra is úgy érzem, elég számomra az, ha te látsz, úgy döntöttem, megpróbálok beszélni Jupiterrel, és megkérem, hogy vegye le rólam az átkot, amit évszázadokkal korábban rám rakott. Bízom benne, hogy elhiszi, az elmúlt századok során tanultam a hibáimból, és többé nem fogom rájuk lődözni a nyilaimat, ám ha nem is hisz nekem, attól még megenyhülhet a szíve. Velem kapcsolatban sosem volt túl szigorú, az átkot is csupán Juno nyomására helyezte rám, így talán van remény.

– Rendben. – Biron mosolyogva bújt Ámor ölelésébe. Kiélvezett minden pillanatot, amíg az isten nem indult el Jupiterhez, és miközben bújt hozzá, gondolkodott. Őszintén remélte, hogy Jupiter megenyhült már az évszázadok alatt, és leveszi Ámorról az átkot, elvégre a szerelem istene igencsak megérdemelte volna azt, hogy boldog lehessen, és ez nem ment akkor, ha el kellett rejtenie magát a világ elől.