Megláttam egy istent [szünetel]

14.

Gyermek szerelme,
amit érzek irántad.
Oly kegyetlen is.*

Azóta, hogy Biron meglátta Ámor ólom nyílvesszejét a tegezében, gondolatai minduntalan az isten nyilai körül kavarogtak. Tudatában volt annak, hogy mind az ólomnyilak, mind az aranynyilak veszélyesek, mégis ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a nyilak közelébe merészkedjen, kivegye őket a tegezükből, és csak csodálja valamennyit. Volt valami varázslatos a nyilakban, amit Biron korábban nem vett észre, és hiába tudta, hogy ennek a varázslatosságnak nem volna szabad a hatalmába kerítenie őt, a szíve egészen mást súgott, mint az esze. Egyik éjszaka, amikor a napok óta tartó vihar már kissé elcsitult, Biron éppen a kertben sétálva morfondírozott a nyílvesszőkön, amíg Ámor odabent az igazak álmát aludta. A gróf lassan járkált a különféle növények közt, nézte az összebújó pávákat, csodálta a szerelmük szépségét, majd elindult vissza az épületbe, egyenesen Ámor szobája felé. Tekintete ezúttal nem időzött el sem a padló mozaikcsempéin, sem a falra mázolt képeken, de még a szobrokon sem, ugyanis csupán egyetlen dolog érdekelte őt azon az éjjelen.

Halkan lopódzott be Ámor szobájába, ahol az isten a hasán fekve aludt, szárnya néha meg-megrebbent, mintha álmában is izgatott lett volna valami miatt. Biron rövid ideig csupán nézte kedvesének nyugodt arcát, hallgatta egyenletes, lassú légzését, majd a falnak támasztott tegezhez lépett, és kivett belőle egy nyílvesszőt. Amint hozzáért, az arany vessző felfénylett, Biron gróf elámult a csodás fény láttán. Megbabonázva emelte fel szabad kezét, mutatóujjával végigcirógatta a nyíl sima szárát, majd óvatosan a hegyét is. Amikor a hegyén simított végig, apró szúrást érzett, de nem foglalkozott vele, csupán csodálta a nyilat mindaddig, amíg ellenállhatatlan vágyat nem kezdett érezni arra, hogy csodálatát inkább másnak szentelje. Visszatette hát a nyilat a többi közé, majd az egyik olajlámpáshoz lépett, ami lágyan pislákolt, hogy ne uralkodjon teljes sötétség a szobában. Biron feltekerte a lámpást, a kezébe fogta, és annak fényénél indult el az ágy felé, ahol Ámor aludt. A gróf közvetlenül mellette állt meg, tekintetét le sem vette a békésen szuszogó istenről, kinek arca olyan nyugodt volt, hogy Biron biztosra vette, a legbékésebb álmot élte át éppen. Arcán nem jelentek meg az aggodalom ráncai, nem torzult el szoborszerű ábrázata, és ezt a gróf elragadónak találta. Az olajlámpás fényében Ámor olyan volt, akár az előcsarnokban lévő márványszobrok, melyek iránt oly nagy csodálattal adózott minden alkalommal, amikor elhaladt mellettük.

Biron lehajolt, hogy megsimítsa kedvese arcát. Szeretett volna megbizonyosodni arról, hogy Ámor valódi, hogy csupán látszatra olyan, mint a szobrok az előcsarnokban, de a bőre puha és selymes, ahogy azt már megszokhatta. Épp abban a pillanatban, ahogy hozzáért az isten arcához, az olajlámpás megbillent a kezében, és egy csepp a forró, égető olajból egyenesen Ámor fedetlen lapockájára hullt, épp csak kicsivel elvétve a szárnytövét. Az isten szeme azonnal kipattant, fájdalmában felüvöltött, Biron pedig döbbenten hátrált el tőle. Szeméről azon nyomban lehullt a fátyol, nem látott mást, csupán a fájdalmasan síró Ámort, és egyből úgy érezte, menekülnie kell. Látta őt maga előtt, látta, ahogy a bőrére csöppent az olaj, érezte egy pillanatra az égett bőr szagát, hallotta Ámor fájdalmas kiáltását, és azt érezte, muszáj eltűnnie. A kisasztalra tette az olajlámpást, és amilyen sebesen csak tudott, kiiszkolt a szobából. A saját lakrészébe ment, ahol elkezdte bedobni a batyujába a legszükségesebb holmijait. Keze remegett, szemét könnyek marták, még mindig hallotta Ámor fájdalmas jajgatását, és hallotta, ahogy a láthatatlan szolgák sürögtek-forogtak, de képtelen volt visszamenni szerelméhez. A tudat, hogy ártott neki, bántotta őt, olyan borzalmas volt, hogy lehetetlennek érezte a visszatérést. Nem mert Ámor szeme elé kerülni.

Amikor már elég személyes holmiját tette a batyuba, szedelőzködni kezdett. Már éppen kimászott volna keveset használt szobája ablakán, amikor valami megállásra késztette. Hátranézve az egyik puttót vette észre, amint a lábára csimpaszkodott, és hatalmas, könyörgő szemmel meredt rá, mintha csak kérlelte volna, hogy ne menjen el.