Megláttam egy istent [szünetel]

5.

Gyere hozzám – szól,
miután beismeri,
almával dobált.

– Milyen érzés a szerelem istenének lenni? – kérdezte Biron csendesen, őszinte érdeklődéssel a hangjában, mégsem várta meg, hogy Ámor válaszoljon. – Tudod, én magányos feladatnak képzelem. Olyasféle lehet, mint megfogadni, hogy évekig nem keresed a szerelmet, és ha megtalál, akkor is figyelmen kívül hagyod, épp csak annyi a különbség, hogy neked nem évekig kell ezt tenned, hanem egész életedben. Szerfelett nehéz lehet neked, őszintén sajnálom.

– Kellő pontossággal írtad le, milyen érzés a szerelem istenének lenni. Éppen ilyen. Látom a szerelmet, látom mások boldogságát és alkalomadtán szenvedését is, látom, mit vált ki belőlük az a fájdalmasan csodás érzés, de az évezredek alatt egyszer sem tapasztaltam, amit ők. Egy olyan dolog istene vagyok, amit nem ismerek.

– Tapasztalhatod?

– Nincs megtiltva – vont vállat Ámor, amire Biron alig észrevehetően bólintott egyet. – Mivel az emberek számára láthatatlan vagyok, szinte lehetetlen, de nem tilos, bár azt hiszem, nem néznék jó szemmel, ha halandóba szeretnék bele. Tudod, ha egy isten halandó szeretőt tart, azt még elfogadják, bár rettentően dühösek szoktak rám lenni, amikor szórakozásból rálövök valamelyikükre a nyilammal, és elérem, hogy rövid ideig olyat szeressenek, akit istenként a legkevésbé sem szerethetnének. Ha én beleszeretnék egy halandóba, anyám rendkívüli módon mérges volna rám, viszont az istenek közt nincs olyan, aki érdekelne engem, és tudom, ha volna is, az érdeklődés viszonzatlan maradna. A szemükben én egy szeleburdi gyerek vagyok, semmi több. Anyám is gyereknek lát még, mert gyermekiek a vonásaim, és őszintén mondom, Biron gróf, ez kissé frusztráló.

– Biron – mormolta Biron, mire Ámor összevonta a szemöldökét. – Elég, ha Bironnak szólítasz, nem szükséges mögé tenned, hogy gróf.

Ámor aprót biccentett, majd csend borult rájuk, Biron emésztette a hallottakat. A rövidke elbeszélés alapján rémesnek tartotta Ámor életét, és arról is meg volt győződve, hogy Ámor problémái nagyobbak, mint a sajátjai, ugyanakkor felettébb érdekelte is a szerelem istenének élete. Ha ő valós volt, akkor minden bizonnyal a többi isten is az volt, akikről gyerekkorában tanult. Jupiter, Juno, Mars, Vénusz... Biron Ámorra emelte a tekintetét.

– Vénusz szigorú szülő?

– Szigorú, de nem szülő – mosolyodott el Ámor. – Ő nem az anyám, és én nem a fia vagyok, ez ennél komplikáltabb. Inkább olyan kapcsolatunk van, mint úrnőnek és az alattvalójának, és Mars sem éppen apafigura. Egyébként Jupiter nevelt fel, ő áll a legközelebb ahhoz, amit mások apának hívnak, de még a vele való kapcsolatom sem ilyen egyszerű. Az istenek... Hogy is mondjam... Nem valók szülőnek. Nem gyereket nevelnek, hanem utódot, szolgát, alattvalót. Valakit, akit kedvükre irányíthatnak, és ha megunják, vagy csalódást okoz, könnyedén teszik tönkre az életét. Én sosem szeretnék gyereket, mert tudom, hogy én is ilyen lennék.

– Én sem – mormolta Biron. – A gyereknevelés nem éppen nekem való.

– Pedig a falubéli utcagyerekekkel jól bánsz.

– Ételt veszek nekik hetente pár alkalommal, és néhanapján beszélgetek velük. Ez nem nevelés. Csak azért teszem, mert fáj látni azt, ahogyan viszonyulnak hozzájuk, és ahogyan bánnak velük. Nem érdemlik meg ezt a fajta bánásmódot, elvégre semmi rosszat nem tettek, és nem ők tehetnek arról, hogy lopniuk kell.

– Kötődsz hozzájuk – mondta Ámor úgy, mintha szórakoztatta volna, hogy Biron érzelmi kapcsolatot alakított ki utcagyerekekkel, a tekintete mégis mást üzent. Csodálta a grófot azért, hogy ennyire elkötelezett és érzékeny volt. Régóta figyelte már Biront, ahogy a másik két grófot és a királyt is, de különösen azután fordított rájuk nagy figyelmet, miután esküt tettek, hogy nem esnek szerelembe három évig. Kíváncsi volt, mi lesz az esküből, kíváncsi volt, vajon hogyan bírják majd a grófok és a király a megpróbáltatásokat.