Megláttam egy istent [szünetel]

21.

Egérmentés az
alvilágba vezető,
érzelmes úton.

Amint feltűnt a láthatáron Vénusz vára, Apolló azon nyomban köddé vált, mintha sosem lett volna Biron mellett. A gróf egy pillanatra megtorpant, csendesen szemlélte a lenyugvó nap által narancssárgába borított égboltot, miközben azon töprengett, hogyan tudta volna időben teljesíteni a próbát, ha nem siet két isten is a segítségére. Olybá tűnt, mintha Vénusz szánt szándékkal adott volna neki megoldhatatlan feladatot, bár azt továbbra sem értette, mi haszna származott volna az istennőnek az ő halálából. Mégis úgy tetszett számára, hogy minden próba az ő bukását szolgálta. Okos volt, ám Vénusz tudatosan olyan próbatételek elé állította, amelyeknél az eszével nem sokra ment. Hiszen mit tehetett volna felbőszült juhok vagy a felhőréteg fölött megbújó sziklacsúcsok ellen a puszta elméjével?

Felsóhajtott, folytatta az útját. Kimerült volt és fázott, szeretett volna lefeküdni aludni, hogy napokig fel se keljen, de emlékezett még arra, amit Apolló mondott neki korábban. Tudta, hogy kérvényeznie kell a harmadik próba mielőbbi elkezdését, tudta, hogy nem pihenhet. Elképzelése sem volt, milyen indokkal kérjen Vénusztól ilyen nyilvánvaló esztelenséget. Hiszen látszott rajta, hogy majd' összeesik a fáradtságtól, látszott, mennyire kimerült volt, nem tudta tehát, mit mondjon Vénusznak. Nem állhatott oda az istennő elé azzal, hogy Ámor haldoklik, szüksége van az ő közelségére, lehetőleg minél előbb, hiszen nem tudhatott sem arról, hogy Ámor éppúgy rab, ahogyan ő, sem arról, hogy gyengélkedik – bár Biron úgy vélte, a gyengélkedés szó meglehetősen kevéssé írja le mindazt, amin Ámor keresztülment amiatt, hogy távol kellett lenniük egymástól. Lelki szemei előtt megjelent a repedező bőrű, könnyáztatta arcú isten, ahogy az oldalára fordulva feküdt egy ágyon, szárnya helyén véres cafatokkal, és tudta, bármit megtenne azért, hogy segíthessen rajta. Ha kell, ezer Vénusszal is dacolni fog, csak jusson végre Ámorhoz.

Az elméjét hirtelen elöntő düh hatására megszaporázta lépteit, csak az egyre nagyobbnak tűnő várat látta maga előtt. Ahogy közelebb ért, észrevette a kapuban ácsorgó Vénuszt, aki mellett ott álltak elmaradhatatlan csatlósai, mögöttük pedig Apolló húzta meg magát. Biron mintha biztató mosolyt vélt volna felfedezni az isten arcán, ám azt sem zárhatta ki, hogy csupán a képzelete játszott vele, elvégre elképzelhetetlennek találta, hogy Apolló egy nap alatt többször is kedves legyen vele, és aznapi kedvességét már tapasztalhatta korábban, amikor Apolló egyetlen érintéssel, és néhány lágy, isteni mágiával átitatott szóval forrasztotta össze szilánkokra tört lelkét.

Ahogy visszaért a várhoz, és az életét megnehezítő istennőhöz, átnyújtotta Vénusz egyik szolgájának a nála lévő csuprot, benne a feketéllő vízzel, majd az istennő felé fordult, és minden önérzetét félretéve, gondolkodás nélkül meghajolt előtte.

– Istennőm – mormolta a tőle telhető legudvariasabb hangon. – Kérlek, engedd meg, hogy hálával adózzam neked, amiért a nehéz próbatételek során tekintettel vagy egy magamfajta, egyszerű halandó képességeinek határára, és ezt figyelembe véve minden próbatétel után hagysz pihenni. Elmondhatatlanul bántana, ha pihenés nélkül kellene nekivágnom a következő próbatételnek, félek, elbuknék, ha most kellene indulnom. Úgy érzem, egyetlen lépést sem bírok már megtenni, meglehet, a cellámig is valamely szolgálódnak kell elvonszolnia.

Elhallgatott, de a fejét nem emelte fel. Csendben, reménykedve várta Vénusz válaszát, ajkán halvány mosoly ült. Bízott benne, hogy Vénusz belesétál a csapdába, nem veszi észre a szavainak valódi értelmét, és csupán egyetlen célt lát maga előtt: hogy a lehető legnehezebbé tegyen mindent Biron számára. Tudta, ha jól okoskodott, Vénusz nem fogja hagyni, hogy pihenjen, és akkor azonnal útnak indulhat, még mielőtt késő lenne.