Megláttam egy istent [szünetel]

2.

Almafa alatt
talál engem a reggel.
Bár ne találna.

Biron arra ébredt, hogy bokán rúgják. Ezt igen különös ébresztési módnak tartotta, mindemellett felettébb fájdalmasnak is. Őt, mint grófot, meglehetősen ritkán rúgták bokán, szokatlan élmény volt, amihez a legkevésbé sem szeretett volna hozzászokni. Fáradtan, értetlenül nyitotta ki a szemét, és miközben körbetekintett, rájött, hogy valami hiba csúszott a számításaiba, ugyanis nem a szobájában volt, hanem a kertben, és minden bizonnyal azért érezte sajogni az összes porcikáját, mert az almafának dőlve sikerült elszundítania. Vagyis pontosabban húznia a lóbőrt hosszú órákon keresztül, ugyanis a fényviszonyokból ítélve már órákkal korábban felkelhetett a nap.

Biron morogva dörzsölte meg a szemét, amikor valaki ismét bokán rúgta. Dühösen pillantott fel, és az egyik szolgálólánnyal találta szemben magát. A lány fakókék ruhát viselt, szőkésbarna haja kontyba volt fogva, barna tekintete minden értelmet nélkülözött. Biron felismerte őt, régóta szolgálta már Ferdinándot, de az illem sosem volt erőssége. Ő is szerette a savanykás almát, akárcsak Biron.

– Biron úrfi, tessen mán fölkelni innét, ha nem szeretné, hogy a lábán támasszuk meg a létrát – hadarta a szolgálólány a maga karcos hangján. Valamiféle tájszólást beszélhetett, Biron furcsán pislogott rá, miközben próbálta értelmezni a szavait. A parasztosabb beszédet ismerte, lévén, sokat járt a faluban, de a lány kiejtése nem olyan volt, mint a falusiaké. Furcsán, kissé elnyújtottan beszélt, ami igencsak szokatlan kettőst alkotott a hadarásával, és csak még érthetetlenebbé vált tőle a beszéde.

– Tessék? – kérdezett vissza végül Biron. Túl fáradt volt ahhoz, hogy megpróbálja kisilabizálni a lány mondandóját, aki időközben már harmadszor rúgta bokán őt, mintha noszogatná, hogy keljen már fel a fűből.

– Menjen innét tüstént, vagy maga szedi le az almát a fáról!

– Megyek már – kelt fel Biron a földről. Leporolta a ruháját, megigazította, hogy normálisan álljon rajta, majd a szolgálólány felé fordult. – Ha bárki kérdezi, itt sem voltam.

– Hogyne, Biron úrfi – biccentett a lány kissé gúnyosan. – Menjen mán! Nem hagy minket dolgozni.

Biron lassan indult el a kastély felé. Felpillantott az égre, és a Nap állásából úgy ítélte meg, nagyjából délelőtt kilenc óra lehet, azaz már javában tartott a nap. Az, hogy ez idő alatt nem kereste őt senki a kastélyból, kissé bántotta őt, de talán jobban is járt így, elvégre igen kellemetlenül érezte volna magát, ha Dumain vagy Longaville talál rá, miközben ő az igazak álmát alussza az almafa alatt. De persze így sem úszta meg, alighogy belépett a kastélyba, lépteket hallott, és oldalra pillantva észrevette, ahogy Ferdinánd király, valamint a két gróf, Dumain és Longaville közelítenek felé. Ferdinánd fején ott volt az elmaradhatatlan korona, a rajta lévő hosszú palást pedig lebegett mögötte, ahogy a lábát szedte. Még nem vette észre Biront, éppen Dumain felé fordulva beszélt, de Longaville nem a királyt, és nem is az ifjú Dumain grófot figyelte, hanem a folyosót pásztázta, így tekintete igen hamar megakadt Bironon. Elmosolyodott, megköszörülte a torkát, mire Ferdinánd felé szeretett volna fordulni, ám időközben ő is észrevette a kastély ajtajában álló Biront.

Ahogy megálltak előtte, Biron alig észrevehetően meghajolt, hisz mégiscsak ez volt a módi, ha a királlyal találkozott – még akkor is, ha történetesen a királyhoz legközelebb álló három személy egyike volt. Ferdinánd felvonta sűrű szemöldökét, Dumain némán végigjáratta tekintetét Bironon, Longaville pedig még szélesebben mosolygott, miközben tanulmányozta Biron szakadt ruházatát.

– Merre jártál éjszaka, Biron? – tette fel a kérdést a király, mire Biron felsóhajtott. Persze, nyilvánvalóan tudják, hogy nem a kastély falain belül töltötte az éjszakát.