Mancs Őrjárat | Az óceánig

12. fejezet - Újra együtt, az út előttünk

Ez nem lehet... de... h-hogyan?

Rocky azt hitte, hogy csak álmodik, kizárt, hogy rég elveszett bátyja pár méterre tőle üljön. A feléje dübörgő mancslépések hangja hozta vissza a valóságba. A saját mancsai a másik kutya irányába mozdultak, ahogy közelebb sétált, még mindig képtelen volt teljesen szavakat vagy gondolatokat formálni.

Minél közelebb ért, annál gyorsabban futott most már, hogy a bátyjához érjen. Rocky egy földre teperéssel találkozott, és a nagyobbik kutya végignyalta az egész arcát, amitől Rocky felkacagott. A keverék érezte, hogy örömkönnyek gyűlnek, amikor Axel szoros ölelésbe húzta. "Én... nem tudom elhinni, hogy tényleg te vagy... te~" - mondta, miközben hagyta, hogy a hitetlenkedés könnyei hulljanak.

"Én vagyok az, kistesó. Itt vagyok, én vagyok az." Axel halkan huhogott, miközben Rockyt szorosabban magához ölelte, a legnagyobb mosolyt festve a pofájára. Rocky visszaszorította, és a pofáját Axel bundájába temette, mintha nem tudna elég közel kerülni hozzá. Több perc telt el, egyikük sem mozdult egy tapodtat sem, miközben élvezték a kényelmet és a melegséget, hogy ilyen hosszú idő után újra együtt vannak. Az ölelés minden olyan pillanatot feltárt, amikor évek óta hiányolták egymást, ami most végre feloldódott. Axel végül elhúzódott, hogy végignézzen Rocky arcán. "Hűha... felnőttél, nézzenek oda..." - mondta meglepetten, a hangjában egy csipetnyi szomorúsággal.

"Felejts el engem!" Rocky felkiáltott. "Hogy lehetsz most egyáltalán itt? Már halottnak kéne lenned! Akkor éjjel a sziklánál... én... én láttalak lezuhanni!" Az arcára hirtelen bűntudat és szégyen ült ki: "Meg akartam próbálni lemenni és megmenteni téged - én csak - túlságosan megijedtem, és lefagytam, és én csak..."

"Hé, hé, hagyd abba, Rocky" - csitította el Axel az ajkára tett mancsával. "Helyesen tetted, hogy kijöttél onnan, oké? Meghalhattál volna, ha segíteni próbálsz nekem, de helyesen döntöttél!"

"B-de én csak úgy otthagytalak odalent, Axel!" nyafogott, miközben a légzése remegett. "Meg sem próbáltam..."

A nagyobbik kutya ismét elhallgattatta őt egy szoros öleléssel. "Pszt, hagyd abba, Rocky, most már itt vagyok, és csak ez számít, igaz? Semmit sem tehettél volna anélkül, hogy a saját életedet is kockáztattad volna, csak annyira örülök, hogy újra látlak! Mindig előbb aggódsz másokért, mint magadért... egy cseppet sem változtál" - mosolygott Axel. Amikor elhúzódott, látta, hogy a kisöccse még mindig sokkos állapotban van a történtek miatt. "Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul - nevetett. "Gyere utánam, együnk valamit, és beszélgessünk, azt hiszem, mindkettőnknek millió dolgot kell kérdeznünk egymástól".

Igen - lihegte Rocky, miközben követte a bátyját. El sem tudod képzelni...

------------------------------------------------------------------

Axel talált egy lepukkant épületet Foggy Bottom szélén. Rocky úgy sejtette, hogy valaha csónakházként használták, ahol a halászok kikötötték a hajóikat, és ott töltötték az időt. Volt itt-ott elszórva néhány asztal, egy fal tele szerszámokkal és csónakházak darabjaival, a padlón pedig apró halak elkorhadt csontvázai hevertek szanaszét. Arra, hogy bűzlött a tenger gyümölcseinek és a rothadt halaknak a szaga, kint ültek a vízre néző füves szélén. Rocky csendben bámulta a mancsait, képtelen volt megszólalni. Nem volt biztos benne, hogy még mindig csak a korábbiak miatt volt elkábulva, vagy attól félt, hogy felnéz, és Axel már elment. Idősebb bátyja meleg vigyorral figyelte őt oldalról, és szórakoztatta a félénksége. "Akarod, hogy én menjek először?" Axel szólalt meg, megtörve a csendet.