Mancs Őrjárat | Az óceánig

16. fejezet - Otthon

Két hónap telt el a kilátó elleni támadás óta. A város levegője meleg és kellemes volt, enyhe szellő kísérte. A tavasz a Kaland-öbölben mindig gyönyörű volt; a virágok, a növények és a táj kihajtottak és visszatértek a téli hideg után. Barna mancsok könnyedén sétáltak a friss fűben, élvezve a napsugarak melegét. A labrador csendben sétált, hallgatta a madarak énekét maga körül, miközben a kilátó mögötti szikla felé tartott. Két mogyoróbarna szemével egy ismerős szürke kölyköt pillantott meg, aki békésen üldögélt a peremén. Zuma csendesen odalépett a keverék kutyus mellé, igyekezett nem megzavarni a békét, és követte társa tekintetét a nyílt vízre. A reggeli napfény csillogott és szikrázott a nyugodt tengeren, amely megnyugtató ritmusban mozgott. Az egyetlen hang a csendes víz nyugtató kavargása és a kettejüket körülvevő természet volt; ezt a hangulatot Zuma sosem tudta megunni.

"Élvezed a kilátást, haver?"

"Tudod, a kilátás valójában most lett még jobb" - mosolygott Rocky a labor felé fordulva.

"Ohhh, ez most flörtölésnek szántad, Wocky?"

A keverék kuncogott. "Pfftt~ Én? Flörtölés? Nah. Én vagyok a stréber, túlságosan logikus kölyök a családban. Csak tényszerűen beszélek. Egyszerűen csak rámutattam egy tagadhatatlan tudományos tényre, ennyi~" - mosolygott ártatlanul.

"Azt hiszem, elfogadom, amit kapok" - kuncogott Zuma egy szemforgatással, mielőtt letelepedett volna, és közel ült. Rocky érezte, hogy bizsergés táncol végig a bundáján, amikor összeértek, egy érzés, amivel sosem tudott betelni.

Zuma tudta, hogy Rocky mindig ide jön ki, ha el akarja engedni magát gondolataiba merülni. Bármennyire is jól tudott olvasni a társa érzelmeiben, még mindig állandóan aggódott érte.

"Jól vagy, Wocks? Mi jár a gyönyörű elmédben? Az anyáddal van baj? Tudom, hogy kísérteties volt..."

A keverék melegen elmosolyodott. "Valójában nagyon sok minden. Bár most az egyszer minden jó" - kuncogott. "Csak... végre minden valóságosnak tűnik számomra, tudod?" Zuma zavartan csóválta a fejét. "Mi az, hogy végre igaz?"

"Te. A Mancs őrjárat. Az, hogy van egy otthonunk. Minden, amiről eddig csak álmodtam, hogy egyszer megkapom... Most, hogy Axel halála óta volt egy kis időm arra, hogy valóban letelepedjek és élvezzem az itteni normális életet, beleszerettem."

Zuma megkönnyebbülten elmosolyodott. "Annyira örülünk, hogy most már tényleg itt maradsz. Különösen én. Tudom, hogy eleinte nagyon nehéz volt Axel miatt, de... ha számít valamit, nagyon örülne, ha látná, milyen életet találtál magadnak, Wocky. Tényleg az lenne."

"Tudom, hogy így lenne. Jobb életet érdemelt volna, mint amit kapott, de örülök, hogy még egyszer utoljára láthattam. Valamilyen csavaros módon ez lezárta a dolgot? Meghalt, és soha nem fogom abbahagyni, hogy minden nap érezzem ezt a fájdalmat, de... Most már együtt tudok élni vele. Tovább tudok lépni, és nem kell minden nap azon gondolkodnom, hogy vajon még mindig odakint van-e, vagy hogy valaha is újra látom-e. Miatta élek tovább a legjobb barátokkal és családdal, akiket csak kívánhatok."

Rocky egy könnyed ütést kapott az oldalába. "Nem akarsz a barátaidon és a családodon kívül még valakit?" - mosolygott pimaszul a laboros.

"Weelll, ott van még életem szerelme, akivel végre együtt vagyok. Ő is elég jó fej" - nevetett Rocky, mielőtt előrehajolt volna, hogy megnyalja Zuma arcát.

"Bármennyire is szeretem, ha megcsókolsz, Wocky, valójában azért jöttem, hogy tudasd, Wyder látni akar téged."

"Ó, oké, akkor mire várunk?" Mielőtt Zuma válaszolhatott volna, a keverék felpattant a mancsaira, és elszakadt a Kilátó felé.