Démon csatlósa | TaeKook +18 {Befejezett}

14

A

név

- Haldokolsz, Tae! - szavára köpni-nyelni nem tudtam. - Így fogsz emberré válni. Ami eddig megesett veled, az most mint megtörténik újra.

- Ismét át kell élnem azokat?

- Csak a fájdalmat, amit akkor éreztél. Ha a végéhez érsz, nagy valószínűséggel el fogsz ájulni, és már emberként fogsz magadhoz térni. Amikor vége lett a tárgyalásnak, Jinnel tovább keresgéltünk. Ezekre azután jöttünk rá. - mesélte el.

- Vagyis mikor magamhoz térek... - bambultam magam elé.

- Én itt leszek. De te nem fogsz látni engem. - mondta ki hangosan gondolataim. Ijesztőnek tartottam, hogy már nem fogom őket látni. Nehéz bele gondolnom is.

- JungKook látni fog? - ejtettem ki gondolkodás nélkül azt, ami a leginkább érdekelt most.

- Nem. Rajtunk kívűl egyedül az angyalok fognak. JungKook csak azért látott most, mert én akartam. Tudta mi vagyok, mikor megjelentem előtte. - nem tudtam mit mondani. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy azt sem tudom mit mondjak neki utoljára.

- Köszönöm. - suttogtam szinte magamnak.

- Mit? - nézett meglepetten.

- Amit eddig tettél értem. Sokat jelent. - mosolyogtam rá.

- Mire gondolsz? - húzta össze szemöldökét értetlenül.

-  Ahelyett hogy hagytál volna kivégeztetni, és éltél volna azzal a lehetőséggel hogy újra éledjek, te hagyod hogy boldogan éljek itt. - már egy ideje ecsetelem magamnak ezeket a dolgokat, de nehéz volt elhinnem hogy ezt miattam teszi meg.

- Szerintem ez egy kiváltság. Tudsz olyat, amit a többi démon nem. Taehyung. Legyél boldog vele. Halj meg a családért, ne értünk. - mindig is szerettem hallgatni a bölcsességeit. Sokkal idősebb nálam, lehet ezért is. Mégis... Valahogy az egyik felem szeretett volna mellette maradni. - Pihenj le. - bólintottam egyet, majd lehunytam a szemem.

Hajnalban keltem fel. Úgy éreztem, mintha a szívem szorongatnák, éppen úgy, ahogy J-Hope is tette. Mellkasomhoz kapva ültem fel, és ordítottam.

- Nézz rám, Tae! - állt fel az ágyról Namjoon, és fogta meg vállaim. - Kifogod bírni! Oké? - a számat egy sikoly hagyta el, aminek hatására elkezdtek mozogni a bútorok. - Itt vagyok veled!

***

Legközelebb már csak reggel keltem fel. Az éjszakát végig szenvedtem, úgyhogy leizzadva és kimerülten néztem körbe a szobába.

- Jimin! Felébredt! - látásom homályos volt, így csak két alakot láttam.

- JungKook, hozz vizet, és torokra valami gyógyszert! - ahogy kivettem, már rohant is ki. - Taehyung. Kiket látsz a szobában?

- Téged. - válaszoltam rekedt hangon. Fáj a torkom.

- NamJoon mondta, milyen fájdalmakon mentél keresztül. - hirtelen a sírás kapott el. A kéz hajlatommal csillapítottam a hangot. Egyszercsak Jimin kezét éreztem meg lábamon. Fájdalmas elveszíteni valakit, akihez az érzelmeim szerint nagyon ragaszkodtam. - Jól vagy? - kérdezett rá egy kis idő után, amint csillapodott a sírás.

- Jól. - suttogtam.

- Tudod, hogy ez nem igaz. - lépett be az ajtón JungKook. - Vedd ezt be. - adta át a gyógyszert, amit egyből be is vettem.