Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? II.kötet: Visszatérés

84.fejezet

*Ahri szemszöge*
Sose hittem volna, hogy egyszer meg tapasztalom milyen a valódi sötétség, ami egyszerre nyugtalanító, de egyben nyugalmat ad, ami körbe ölel téged, és nem ereszt el. Sokan félnek tőle. Vajon miért? Miért félnek ettől a bizonyos sötétségtől? Nem értem, bár ha jobban bele gondolok, én magam is félek a sötétségtől, ám, ezt is tudom formázni.
Hiszen a sötétség különböző lehet. Van rémisztő, de menyugtató, pihentető sötétség is. Ott van a szeretők és a gyilkosok sötétsége. Olyan lesz amilyennek én akarom, hogy legyen, önmagában se nem jó, se nem rossz. De én nem tudom milyen legyen.. Nem tudok semmit, csak azt hogy itt vagyok. Alig maradt meg bennem valami, miután elájultam, csak egy bizonyos hang, ez pedig Itachi hangja volt.

Itachi arra kért, maradjak ébren, ne csukjam be szemeimet, hogy tartsak ki, de ez nem volt olyan egyszerű. Nehéz volt ébren maradnom, miközben csábított, hogy csukjam be íriszeimet, és engedjem el magam. Láttam magam előtt Itachi arcát. Láttam mozogni azokat a finom ajkait, amik mozogtak, szavakat formálva számomra, de én akkor nem értettem mit mondd, hiszen alig hallottam, és fogtam fel bármit is a külvilágból. Akkor követtem el a végzetes hibát, hiszen nem kerültem el azt, amit el kellett volna. Becsuktam szemeimet, és el merültem a sötétségben, sodródva az áramlattal.

Most is itt vagyok a sötétségben. Ülök, s nézek magam elé. Nem érzek semmit, nem látok senkit, csak azt tudom,n. érzem, most az egyszer magamra maradtam. Tudtam, ezt a harcot nekem kell megvívnom. De egyedül, hogyan mehetne? Nincs hozzá energiám, hiszen megérdemlem a halált, egy volt bérgyilkos, aki megannyi ártatlan ember életét elvette, megérdemli a sorsát. Bele kell törődnöm, az én időm lejárt. Nem mehetek vissza az élők sorába, én ide tartozom, annyi eltéréssel, hogy nem vagyok a szüleimmel.
Agurinak igaza volt, semmivé leszek, csak az emlékem marad meg, de ahogy múlni fog az idő, úgy megyek feledésbe. Eltűnök örökre, az idők homokjában.

Ültem a végtelen sötétségben. Nem gondoltam én semmi másra, csak elzártam magamban gyermekeim és férjem arcát, emlékként elzártam magamban hangjukat, és egy emlékké vált, ahogyan én váltam számukra emlékké. Szemeimet becsuktam, de így is kicsordult egy kósza könnycsepp, aminek ha akartam volna se tudtam volna megálljt parancsolni. Lustán végig csordogált arcomon, majd kézfejemre esett, az első könnycseppet követte a másik, majd még egy könnycsepp. Eldőltem. Magzatpózba húztam magam, és sírni kezdtem csendesen. Próbáltam elfogadni, nekem nincs remény, a sorsom utolért, és most mindenért megfizetek, amit hajdan elkövettem. Talán megérdemlem, hisz a sötét énem nem tűnt el teljesen, itt van, csak elzártam, és felé kerekedtem, mert akkor volt kikért, de mostanra már, nincs miért és kikért. Magamra maradtam, egyedül, őket pedig ott hagytam. Látni akartam felnőni őket, megakartam élni az esküvőjük napját, látni akartam, ahogy családot alapítanak.. De mindez nekem, már nem adatott meg, ez pedig szomorúsággal, és bánattal töltötte el a szívemet.
Némán csendesen sírtam, ám a következő másodpercben hangokat véltem hallani, amikre fel figyeltem, de senkit se láttam magam körül. Az elmém játszana velem? Meglehet..

- Gyilkos vagy... Azt hitted megváltoztál, mert valaki a szárnya alá vett téged? Ugyan, dehogy! Te attól ugyanaz a gyilkos vagy, aki ártatlan embereket ölt meg, és nem számított neki a könyörgésük!

- Nem! Nem! - mondtam, kezemet füleimhez tapasztottam, próbálva nem foglalkozni a hanggal amit hallottam.

- Azt hiszed szeretet? Uchiha Itachi téged?  Ugyan! Te is tudod jól, hogy kinek a leszármazottja, hogy milyen családba tartozik! Ezerszer jobbat kaphatna tőled, és most, hogy te, végre eltűntél a képből, nyugodt szívvel feleségül vehet egy másik nőt!