Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? II.kötet: Visszatérés

63.fejezet

Deidara leparkolt lakása előtt, majd kiszálltunk a kocsiból, és bementünk a házba. Deidara beinvitált a konyhába, ahol helyet foglaltam egy székben, ő pedig ráment kezdett készíteni. Csend. Óriási csend honolt közöttünk. Csak a lélegzet vételünk hallatszódott, valamint Deidara motoszkálása, ahogy a ráment készítette. Mikor elkészült, egy nagy adag tányért tett le elém, ami tele volt rámennel. Hálásan néztem a szőkére. Megköszönve az ételt enni kezdtünk. Ő leült velem szembe, és ő is enni kezdett. Mindketten csendben fogyasztottuk rámenjeinket. Csak akkor szólaltunk meg, amikor befejeztük a vacsorát. Deidara arébb tolta a tányérját, ahogy alkaljára támaszkodott, úgy vizslatta arcomat, én pedig álltam tekintetét. Mély levegőt vett, majd megszólalt.

- Natsumi, mi történt? Hm. A szüleid nagyon aggódtak érted. Hm.

- Az a férfi, aki elrabolt...Ismeri anyámat, Arisa nénikémet...Azt állította, hogy anyám és a nénikém bérgyilkosok voltak, és ő maga képezte ki.

- Tudod, ami régen volt, az elmúlt! Anyád, apád mellett megváltozott. Hm.

- Jó! De nekem ez fáj, hogy egyik se mondta el, és ezt a titkot megkellett tudnom! Bárcsak sose tudtam volna meg! - kezdtem el sírni, majd könnyektől nedves arccal folytattam.

- Mindig is felnéztem anyámra, de ezek után nem tudom, hogy nézzek rá! Hogy is lett e szép út más?

- Natsumi, ő akkor is az édesanyád! Az édesanyád, aki világra hozott. Aki szeret. Aki még a széltől is óvott. Hm. Bevallom...Ami fáj, az ugye fáj...Viszont, ő akkor is az édesanyád, aki életet adott neked, és mindig szeretni fog, amíg világ a világ. Most haragszol rá, mert nem tudod, hogy nem volt más választásuk. Hm.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem, ahogy megtöröltem szemeimet.

- Amikor anyukád, és a nénikéd, Arisa... - mondta ki nénikém nevét, mire szemei könnyekbe lábadt, de igyekezte leplezni.

- ...Amikor gyerekek voltak, akkor kigyuladt a házuk. A szüleik őket sikeresen kimenekítették, de ők nem voltak szerencsések. Bentégtek. Mindketten végig nézték, ahogy a házuk porig ég. Nem tudták már megmenteni a házat, akik a tüzet oltották, sem pedig a szülőket. Ahri és Arisa utcára kerültek, mint árvagyerekek. Éhesek, szomjasak, fáradtak voltak. Találkoztak egy alakkal, aki ételt, italt, meleg otthont ajánlot. Elfogadták. Viszont, ennek ára volt! Méghozzá az, hogy bérgyilkosok lesznek. Hm.

- Ki volt azaz alak?

- Fuuma Aguri, a bérgyilkosok nagyfeje. Hm. Ő volt az aki elrabolt téged, és mondta el neked ezt a titkot, amit anyukád mai napig szégyel, mert ő nem képzelte így a jövőjét, akkor amikor börtönben volt. Hm.

- És ezt honnan tudod? Ezeket, hogy mi történt, amikor gyerekek voltak? - kérdeztem szemeimet megtörölve.

- Anyukád mesélte, amikor állapotos volt veled. Hm.

- Most mit tegyek? - kérdeztem sírva.

Hallottam, ahogy Deidara hátra tolja a székét, feláll, és mellém sétál. Legugol elém, majd nagy, erős kezivel megfogja az én kezeimet. Bal kezével elengedi kezemet, majd fülem mögé túr egy kósza hajtincset, majd egy puszit ad homlokomra. Újra megfogja a kezemet. Kék íriszeivel, ónixjaimba néz, ahogy halkan felsóhajt.

- Nem gondolod, hogy hazakéne menned? Megkéne beszélned ezt a dolgot anyukáddal. Most biztosan szomorú, ami történt. Hm.

- Nem tudom mit tegyek. - mondtam, majd lehajtottam fejemet, ahogy könnyeim hullottak.

- Tudod mit? Menj fel az emeletre vegyél egy forró fürdöt, engedd el magad, és gondold végig, hogy mit kéne tenned. Hm. - mondta, majd elengedve kezeimet, megsimogatta fejemet.

Mosolyogva bólintottam, majd felmentünk az emeletre. Deidara benyitott a fürdőbe, ahol engedni kezdte nekem a vízet, ő pedig kiment, én pedig magamra zártam az ajtót. Hagytam, hogy a víz megtöltse a kádat. A forróvíz gőze, szinte megtöltötte a szobát. Amikor a víz megtöltötte a kádat, elzártam a csapot, majd levetettem magamról ruháimat, és beültem a kádba. A víz kellemesen cirógatta bőrömet. Fekete hajamat egy kontyba fogtam, majd nyakig elmerültem a vízbe, szemeimet lehunytam. Élveztem, ahogy a víz bőrömet cirógatja, és ahogy el lazít. Merev testem teljesen el lazult. Hátamat a kád szélének döntöttem, ahogy halkan felsóhajtottam gondolataimtól. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Az eszem azt súgta, hogy ne menjek haza hozzájuk! Viszont a szívem, azt súgta, hogy menjek haza hozzájuk, és beszéljek velük. Gondterhelten felsóhajtottam, ahogy kezembe nyomtam egy citrus illatú tüsfürdőből, majd szét kenegettem testemen. Ezek után alaposan lemostam magamról a habot. Ahogy a habot mostam magamról, eldöntöttem, hogy haza megyek! Kiszálltam a kádból, és egy puha, meleg kendővel megtöröltem testemet. Ezután magamra kapkodtam ruháimat, hajamat vissza leengedtem, majd leszaladtam a nappaliba. A nappaliban, Deidara fogadott, ahogy kérdőn rám nézett.

- Hazamegyek! Megbeszélem anyukámmal. - mondtam döntésemet, ő pedig behunyta szemeit, ahogy halványan elmosolyodott.

- Akkor ideje készülődni, úgy gondolom. Hm.

Mindketten felöltöztünk, majd kimentünk a kocsihoz. Deidara fütyürészve elindította a motort, és hazafelé vette az irányt. Viszont, belül a gyomrom, igen görcsben volt. Nem tudtam, hogy anya és apa mit fog mondani...Főleg anya! Mikor megérkeztünk, megköszöntem Deidarának a ráment, valamint azt, hogy hazahozott. Mosolyogva bólintott. Kipattantam a kocsiból, majd berohantam a házba. Anya és apa a nappaliban ült. Érkezésemre mindketten felkapták a fejüket. Apa anyát ölelte, akinek a szemei könnyesek, kisírtak voltak.

- Kaa-san... - mondtam halkan.

- Natsumi...Ne haragudj rám! Nem akartam neked elmondani. Azért nem akartam elmondani, mert, szégyellem a múltam, és sose...

- Tudom, anyu a mesét. - mondtam, ahogy megtöröltem szemeimet, majd odasétáltam hozzájuk.

- Hát, nem utálsz? - kérdezte megtörölve szemeit, én pedig azonnal a nyakába ugrottam.

- Hogy tudnálak utálni, kaa-san? Hiszen te vagy az édesanyám, aki életet adott nekem. Aki felnevelt. Aki vigyázott rám. Aki szeret. Sose tudnálak utálni, semmiért sem. Mi egy család vagyunk! Szeretlek, kaa-san. - sírtam el magam, ahogy szorosabban öleltem őt.

Éreztem könnyeit, amik hajamat, ruhámat áztatják. Ő is sírt. Szorosabban ölelt, mintha attól félne, hogy újból elszakítanának tőle. Ez nem fog megtörténni! Apa mindkettőnket átkarolt, ahogy egy-egy puszit adott arcunkra. Ekkor, kisöcsém, Kayn rohant le, aki szintén csatlakozott a családi öleléshez. Akármi is volt régen. Akármi is történt, anya mindig az anyám marad, aki életet adott nekem, felnevelt, szeret, megóv minden bajtól. Ők hárman a legfontosabbak nekem, és azok is maradnak, míg világ a világ!