Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? II.kötet: Visszatérés

40.fejezet

*Lyzzi szemszöge*
Éppen szendvicset majszoltam, egy bögre kakaó társaságában, mikor kopogásra lettem figyelmes. Letettem a tányért az asztalra, valamint a bögrét, és ajtót nyitottam, hogy megnézhessem ki az. Ahri állt előttem lehajtott fejjel.

- Ahri, mi a baj? - kérdeztem, ahogy jobban kinyitottam az ajtót.

Lassan felemelte fejét, arca nedves volt a könnyektől, szemei vörösek, duzzadtak voltak a sírástól. Még nem láttam ilyen állapotban, őt, csak meredten bámultam barátnőmet. Ösztönösen emeltem fel karomat, ahogy egy ölelésbe vontam őt. Éreztem, ahogy megmarkolja ruhámat, és újra sírásba kezd, szinte már-már, majdnem felordított. Csitígatni próbáltam, de sehogy sem akarta abbahagyni a sírást, ruhám már nedves volt könnyeitől, de sehogy sem zavart, hagytam, hogy kisírja magát, addig amíg egy csepp könnye se marad. Haját simogattam, ahogy nyugtattam. Remegett. Nem tudtam, hogy mi történt, de biztos, valamilyen rossz dolog történhetett, ha nem tudott megnyugodni. Elengedtem, majd beinvitáltam a házba, ahol leültettem a kanapéra, én pedig mellé ültem.

- Mi történt? Mi a baj? Itachival van baj?

- Oh, Lyzzi! Megakarokh halnih! Nem akarokh élhni! - sírta, ahogy tédeire támaszkodott.

Rászkódott a sírástól. Kezemet hátára helyeztem, simogatni kezdtem, hogy megnyugodjon, de csak keservesen, fájdalmasan sírt.

- Ilyet ne mondj! Akkor mi lenne velem, Haruval, Kuramával, a gyermekeiddel? És mi lenne, Itachival?

- N-nehm érdekehl, Itahchih!

- Mi történt?

Halkan szipogott. Megtörölte szemeit, én pedig kezébe adtam egy zsepit. Nagy nehezen, sikerült megnyugodnia, de továbbra is a hátát simogattam. Tehetetlennek éreztem magam, addig amíg nem tudom, hogy mi történt!

- Itachi, hozzám vágta, hogy egy egyszerű volt bérgyilkos, ne mondja meg neki, hogy mit csináljon, és mit ne! Én csak aggódok érte, és azt akarom, hogy hamarabb felépüljön.

- De miért mondta ezt?

- Lent voltam a konyhába, és egy pukkanásra lettem figyelmes...Azonnal felmentem a szobába, és csak azt láttam, hogy a földről próbál feltápászkodni, segítettem neki. Ezután mondtam neki, hogy pihenjen, és ne hősködjön azzal, hogy megpróbál kikelni az ágyból. Elkezdtünk vitázni, és...és... - kezdett el újból sírni.

Sírása keserves volt, és fájdalommal volt tele. Magamhoz öleltem barátnőmet, hogy érezze, nincs egyedül! De, az, hogy Itachi ezt mondta neki, ezzel szegény lány sebeit tépte fel! Ez olyan, hogy Itachi begyógyította, Ahri múltbeli sebeit, de aztán feltépte azokat, hogy újból vérezzenek. Azt hiszem, hogy lesz egy kis beszélni valóm, Itachival, még ma!

- Na, ne sírj! A sírás, nem tesz jót, a szépségnek. - emeltem fel fejét, és egy kis mosollyal mondtam neki, hátha legalább egy kis apró mosolyt csalok arcára.

Semlegesen megrázta arcát, ahogy lehunyta szemeit. Becsukott szemeiből további könnyek hullottak, ahogy kezével szívehez nyúlt, és megszorította kabátját. Magamhoz öleltem barátnőmet, hogy újból kisírja magát.

- Miérth!? Miérth!? Miérth, kehll mégh s-szenvedhnehm a múlthahm miahtt!? É-éhn...

- Ssh! Tudom, nem akartál az lenni! Ti csak áldozatok voltatok! Hiszen nem tudtátok, hogy Aguri valójában kicsoda, és micsoda, valamint mi az ára az egésznek. Ti csak meleg otthonra, ételre, italra vágytatok, és nem tudtátok, hogy ki ő valójában! Erről te nem tehetsz!

- N-nehm akarhtahm, m-megöhlni anyih árthatathlahn embherht! - ordította már torka szakadtából, sírása egyre hangosabb lett, és tele megannyi fájdalommal, gyűlölettel és büntudattal.