A Pszichiáter

PROLÓGUS

Utálom az embereket. A hangjukat, amivel hazugságokat mondanak. Az arcukat, ami sokszor hazug képet mutat. A mosolyukat, ami mögött nincsen semmi őszinte érzelem. Gúnyos és hideg. A szívük is ilyen. Azt mondják szeretnek. Olyan őszintén köpik az arcodba ezt a szót, talán még – ne adj Isten – meg is ölelnek. Szorosan és hosszan. Te meg elhiszed. Elhiszed, mert bolond vagy. Elhiszed, hogy számítasz, hogy vagy valaki az ő kis életében, hogy ez nem csak egy dobott "szeretlek" volt. Aztán pofára esel. Mert bántanak, hazudnak, kihasználnak és otthagynak. És mindezek után te dőlsz a párnádra sírva és zokogsz hogy jaj mennyire szeretted. Egyszerűen egy bolond voltál, amiért elhitted, hogy szeret. Mert neked a szeretetre volt szükséged, csak éppen rossz embernél kerested. Mindig rossz embernél kerested. Hiszen az egész életed erről szólt nem? Újra és újra. De se baj, "majd a kövi jobb lesz". Hazudj csak. Hazudj magadnak, pont úgy ahogy neked is mindig hazudtak.

Gyűlölök szeretni és gyűlölök érezni.

– Violet, ugye tudod, hogy Dr. Grey minden egyes alkalommal felhív, amikor nem jelensz meg nála? – kiabált lentről Jenna. Nem feleltem neki, inkább tovább nyomkodtam a telefonomat és görgettem a rengeteg túlméretezett pulcsit. Már ötöt bele tettem a kosárba, de még mindig találtam olyat ami tetszett. Hírtelen egy fekete alapú, kapucnis, zsebes pulóver ragadta meg a figyelmem. Kiválasztottam a legnagyobb méretet belőle és kosárba tettem. Szemem sarkából láttam, ahogy Jenna betrappol a szobába. – Figyelnél akár egy percre is rám?! – kiabálta és kikapta a telefonomat a kezemből.

Fenyegetően hajolt felém, mindig ilyen volt ha dühös volt. Sose bántott, csak kiabált és felvette ezt a fura testhelyzetet. Felvontam a szemöldökömet.

– Ne nézz így! – bökött felém az újjával. – Ilyen érthetetlenül, mintha nem lenne megalapozott a viselkedésem! El kéne rángassalak, ezt kéne tennem?!

Az üvöltésébe bele sajdult a fülem. Rá szorítottam a tenyerem és a tőlem telhető legfájdalmasabb fejet vágtam. Megragadta a kezem és elrántotta.

– Add meg a tiszteletet, Violet!

– Faszért ordítasz velem! – üvöltöttem én is. – Nem akarok elmenni, nem megyek el, nincs szükségem erre és nem kényszeríthetsz, hogy betegyem abba a retkes irodába a lábamat!

Farkasszemet néztünk. Nem tudom meddig tarthatott, de egyikünk se nézett félre.

– Úgy gondolod? – kihúzta magát. Csak tudnám, hogy miért nem tud leszálni rólam?

– Nem. Fogok. Elmenni. – tagoltam, ő pedig úgy tűnt beletörődött mert lassan bólintott. Hangos sóhaj hagyta el a száját és bele túrt sötétbarna hajába.

– Jól van – az ágyra dobta a telefonomat, ami közvetlen mellém esett le. Felvettem és feloldottam a képernyőt. Egyből beugrott az a fekete pulóver, amit az előbb kinéztem magamnak. – Megint rendelgetsz?

– Nem költök többet, mint amennyit az eltartásomra kapsz.

Felnevetett, nem boldogan, inkább kárörvendően. Fogta magát és kislisszolt a szobámból. Nem szeretem, ha bele szólnak a dolgaimba. Egész életemben magamra voltam utalva, most miért ne csinálhatnám azt amit akarok? Csak mert elválalta a nevelőszülő szerepet, nem jelenti, hogy nekem szót is kell fogadnom.

Rá nyomtam a kosárra, ami tovább vitt a megrendelés véglegesítése oldalra. Be írtam a lakcímet és már léptem is tovább. A telefonom azonban megadta magát, csak töltött és töltött. A nyilacska úgy pörgött a képernyő tetején, mintha valami rossz viccet akarna űzni velem. Aztán egyszer csak kiírta:
Nincs internetkapcsolat, kérjük próbálja újra.

Mi a...

Megnyitottam a kapcsolatokat és újra beírtam a jelszót. Azonban nem kapcsolódott.

A jelszó helytelen – írta. Ez valami rossz vicc.

– Mit csináltál?! – kiabáltam ki és a szívem őrületes dübörgésbe kezdett.

– Csak harcolok! – kiabálta vissza. Furcsa módon nyugodtabb volt a hangja, mint amikor itt hagyott.

– Velem?!

– Érted! Amint elmentél Dr. Greyhez, megkapod a jelszót! Ha kihagysz egy alkalmat újra megváltoztatom!

Hasra fordultam és a párnámba üvöltöttem. Olyan hangosan sikítottam, mintha megszállt volna valamiféle démon.

– Holnap négykor fogadni is tud!

– NEM MEGYEK! – néztem fel egy pillanatra.

– Akkor bizony még egy ideig internet nélkül maradsz! Fél óra múlva vacsora! – zárta le ennyivel. Felkeltem és bevágtam az ajtót. Vissza dőltem az ágyamba és zokogva borultam a párnámba. Nem szoktam sírni, álltalában a magamat emésztő típus vagyok. Most viszont úgy éreztem meghalok. Nem a büntetés miatt, egyszerűen csak egyedül maradtam. A neten való nézelődés és vásárlás leköt, de így nem maradt semmim. Egyedül leszek a gondolataimmal. Hallgathatnék zenét, de semmit sem érne, akkor is csak gondolkodnék. A gondolatok érzelmeket szülnek és az érzelmek fájdalomhoz vezetnek.

Aki olvasta az előző sztorit az tudja, hogy eredetileg nem így zajlott ez a törtenet. Viszont így belső szemszögből és kicsit több lehetőséggel, nekem sokkal jobban tetszik.
Várom a véleményeteket, hogy eddig hogy tetszik. Jöhet hideg-meleg😂❤