A Pszichiáter

EIGHT

Kora reggel - fogalmam sincsen hánykor - már az étkezőnél ültem és kómásan haraptam a Dr. Grey álltal készített szendvicsbe. A sok alkohol megtette a hatását, borzalmasan aludtam és a hányási inger nem szűnt meg egész éjszaka. Dr. Grey azt mondta ez azért van, mert nem ettem az ivásom előtt. Nemigazán emlékszem miket csináltam, de a józanodásom nagy része megmaradt, ahogyan az anyámról folytatott beszélgetés is. A szendvics mellé kaptam egy fájdalomcsillapítót is, amit két falat között bevettem.

- Na, hogy van a másnapos lány? - hallottam a férfi hangját valahonnan mögüllem. Ahoz képest, hogy egész éjjel apáskodott felettem, igencsak szórakozottnak tűnt. Lenyeltem a számban lévő falatot, amit őszintén megmondok fogalmam sincs mióta rágtam. - Nyúzottnak tűnsz, nem tetszett az este?

Megkerülte az étkezőt és a konyhapulthoz ment, egyenesen a kávéfőzőhöz.

- Aah, ne tegye ezt velem - mérgelődtem, de olyan fáradt voltam, hogy alig hallatszott belőle valami.

- Edd csak meg nyugodtan a szendvicsed, még én is megiszom a kávém. - szólt ki nekem, én pedig akaratlanul is a kezemben tartott ételre néztem. Lassan bele haraptam és rágni kezdtem. A mogyoróvaj és a lekvár íze tökéletesen kiadta a sós‐édes kombót.

Nemsokkal később Dr. Grey kijött a konyhából, kezében egy halványzöld színű bögrével. Le ült elém és belekortyolt az italába.

- Mennyi az idő? - kérdeztem hallkan.

- Fél kilenc múlt pár perccel.

- Ah - bekaptam az utolsó falatot is és készségesen lenyeltem. - Miért keltett fel ilyen korán? Tízre megy, nem?

- Mert még téged haza doblak, aztán neked is el kell készülnöd. Így nem fogsz sokat késni a suliból.

Felnevettem.

- Nem megyek ma suliba.

- Jennától nem így hallottam.

Egy pillanatra lefagytam. Ezek ketten tuti szövetkeztek ellenem. Ennyire csak nem akarnak megszívazni, ugye?

- Másnapos vagyok, komolyan azt akarják, hogy így menjek be?

- Nos, a tettek következménnyel járnak. Ráadásul bukásra állsz és rengeteg a hiányzásod. - emlékeztet azokra, amiket én nem is mondtam neki. Lejjebb csúsztam a székemben és össze fontam magam előtt a karomat. Duzzogtam, feszült voltam és iszonyatosan álmos. - Csináljuk azt, hogy kiírlak a mai napra és még minimum egy hétre.

Összehúztam a szemem. Segít nekem lógni?

- Szeretném, ha befeküdnél a kórházba.

Megráztam a fejem.

- Hallgass végig! - kérlelt, de olyan szorítás lett úrrá a mellkasomban, amit alig tudtam kontrolálni. Összeszorítottam a fogam, hogy el ne sírjam magam. - Szeretném, ha elvégeznének rajtad néhány vizsgálatot, hátha köze lehet a depressziódhoz. Vérvételből ki lehet deríteni az ilyet és ha esetleg így lenne, legalább tudnánk vele foglalkozni. Minden nap jönnél hozzám beszélgetni, ha úgy van kipróbálunk egy-két módszert, de ez majd idővel úgyis eldől. Szívesen segítek neked a matekban is és megpróbálom megoldani, hogy bemehess anyukádhoz.

- Hűha, nagyon nagylelkű.. - gúnyolódtam, pedig a szavaim igazak voltak. Látnom kell anyát, tisztában vagyok vele, hogy meg fog halni és muszáj találkoznom vele előtte. Ugyan akkor, ha erre gondolok egy gombóc kúszik a torkomba és a gyomrom is eszelős gőrcsbe rándul. Be akarok menni hozzá, de ugyan akkor olyan távol akarok maradni tőle amennyire csak lehet. - Annyira félek. Eddig be akartam menni hozzá, de most azt hiszem életem legrosszabb döntése lenne.