Az Olimposz hősei az iskola padban {Szünetel}

VII. Annabeth

Tenger lánya segélyt hív,
Élet halál közt ő a híd.
Álom világ az övé,
Ha nem figyelünk ködbe vész.
Hold lánya támogatja
Ő légyen a legjobb barátja.

Testvérek egyesülnek
Bölcsesség lánya csak ebben segíthet.
Olimposz hősei őket óvják
Maat és Olimposz kézen fogva jár,
S a rend helyre áll,
Vagy mindenki sorsa halál.

Ledöbbentem. Rachel összecsuklott, de jelenleg ez volt a legkisebb bajunk. Az Apollósok szerencsére máshogy gondolták, így először inkább őt kapták el, csak utána aggodalmaskodtak. Bölcsesség lánya? Az én vagyok. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Mindenki néma csendben ült, aztán egyszerre kezdett beszélni. Én továbbra is lefagyava ültem, ahogy rajtam kívül a csapatunkból a többiek is.
-Csendet! - dobbantott Kheiron a patájával. A táborozók egyszerre kapták oda a fejüket. - Az érintettek jöjjenek át a nagyházba. Mindenki más folytassa az estét.
Sarkon fordult, mi pedig követtük.

-Ez meg mi?
-Ez nem lehet igaz...!
-Nem hiszem el!
Ilyenekkel bombázzunk a kenteurt. Ő csak szomorúan csóválta a fejét.
-Nem tudom gyermekeim. Nekem se hiányzik egy új prófécia, de már elhangzott, nincs mit tennünk.
-De miért mindig mi?! Nem élhetnénk csak egy kicsit nyugton? - fakadt ki Leo. Kayla csitítva szólalt meg.
-Nem lesz az olyan rossz! Meg hát, mit csinálnék nélkületek?
-Ezt, hogy érted? - a fiú megdöbbenve nézett rá.
-Benne voltam az izében.
-Ne.
-De.
-Ne.
-De.
-Ne.
-De.
-Hagyjátok abba! - szóltam rájuk. - Ez most nagyon komoly. Már megint meg kell mentenünk a világot.
-De először a húgomat. - emlékeztetett Percy. A tekintete egyszerre volt határozott és dühös. Nem tudtam, hogy rám, vagy a moirákra mérges, de reméltem, hogy inkább az utóbbira. - Most pedig ha nem baj, én mennék aludni, hátha hallok valamit a tesómról.
És kivágtatott a házból.
-Kövessétek a példáját, és pihenjétek ki magatokat. - legyintett Kheiron. - Holnap indultok.

Kivételesen nem álmodtam, de ez nem azt jelenti, hogy jól aludtam. Az idegességtől ide-oda forgolódtam, és többször megébredtem. Három órát aludtam egyben, utána úgy döntöttem inkább felkelek. Ránéztem az órára. Hajnali öt volt. Felkattintottam az olvasó lámpámat, és elkezdtem olvasni (ki hitte volna?). Mindig ezt teszem, ha stresszelek, ennél jobban pedig emlékeim szerint nem voltam idegesebb.

Egy óra múlva elkezdtek ébredezni a többiek is. Még egy óra múlva úgy döntöttem (természetesen miután felöltöztem) elmegyek Percyhez, hátha felkelt már.
Mikor bekopogtattam álmos nyöszörgés hallatszott odabentről. Ezt invitálásnak vettem, és beléptem. Mint mindig, most is óriási kupi fogadott. Percy hason feküdt az ágyon, és hortyogott. Megnyugtató volt ez a kép. Azt sugallta, hogy nincs semmi különös, nincs semmi baj. Csakhogy ez nem így volt.
Megkaptuk a harmadik Nagy próféciát, és ez megint (kielmelem: megint) teljesen szét fogja zilálni az életünket. Ez a békés kép valószínűleg nem fog így maradni. Megint harcolhatunk, aggódhatunk, és a többi ilyen marhaság. Leültem Percy ágyának a végébe. Aranyos volt ahogy ott szuszogott. Egyetlen dolgot tehettem.
-Percy... - susogtam. Mivel nem reagált, kicsit határozottabban szóltam. - Percy. - semmi - Percy! - kezdtem mérges lenni. - PERCY, AZ ISTENEKRE, KELJ MÁR FEL!
Ijedten ugrott ki az ágyból.
-Ébren vagyok...! - nézett körbe borzosan.
-Na persze... - füstölögtem, de nem tudtam mérges lenni rá. - Öltözz fel, aztán gyere enni.
-Oké - dőlt vissza az ágyába. - Mindjárt megyek.
Be kellett vetnem az utolsó, legaljasabb trükkömet.
-Jó - kezdtem lassan, és hallhatóan. - Akkor megyek, megeszem az összes kék sütit... - láttam, ahogy a fiú oldalra fordítja a fejét, hogy jobban halljon. - és... - felmelte a fejét. - nem fog... - homlok ráncolva nézett rám. - maradni...
-Hm?
-...Neked! - Kirohantam az ajtón. Hallottam, ahogy kipattan az ágyból, és utánam fut. Lassítottam kicsit, éppen csak annyira, hogy utolérjen, de ne vegye észre, hogy direkt van. Elkapta a derekam, és megcsókolt. Utána csendben, egymás kezét fogva, elsétáltunk az étkező pavilonig.
Sajna, ott külön asztalhoz kellett ülnünk, így nem tudtuk megtárgyalni (a többiekkel sem), hogy, hogy legyen ez az egész Poszeidon-lánya-megmentése ügy. Nyílván már egymás gondolatait olvastuk, mivel reggeli után tíz perccel már mindenki a tábori kocsiknál várakozott, egyetlenegy hátizsákkal. Kayla tűnt a legizgatottabbnak, bár megértem, az első küldetésemen én is az voltam. Mindannyian (összvissz tizenegyen) beszálltunk, és már indulhattunk is. Tudom, tudom, két napon belül már másodszorra utaztunk autó szerüséggel, de csak ez volt, na. Egy ideig némán utaztunk, csak mentünk az autópályán, néztük az öt kimaradt helyet (bizony, jó nagy buszon utaztunk), de én már nem bírtam tovább a hallgatást.
-Mi a stratégia?
-Azzal te szoktál előállni - húzta össze a szemöldökét Nico.
-Költői kérdés volt. - forgattam a szemem. Aztán Percyre néztem. - Van valami hír? -
Ő csak a fejét rázta. - Rendben. Azt mondtad, hogy szörnyek üldözik. Nyolcan közölünk szerencsére jóval ,,szagosabbak", így elvonhatják a figyelmüket. A maradék három megy, és elhozza... - elbizonytalanodtam. - Hogy is hívják a húgodat, Percy? - néztem kérdőn a fiúra.
-Penelope.
-...És elhozza Penelop-t. Na már most. Azt kéne eldöntenünk, hogy ki menjen érte, és ki terelje el a szörnyek figyelmét. Persze ezt is jól meg kell tervezni, hogy a legelőnyösebb felállás szerint legyünk. Leo, Piper és Will. Ti mentek a lányért. Percy, Jason, Nico, Hazel, ti jó erősek vagytok, így a szörnyek felfigyelnek rátok, vagyis csak elterelésnek mehettek, vagy Penelope-nak befellegzett. Frank, Reyna, Kayla és én a harcistenektől származunk, így mi is az elterelésbe kerülünk. Így a legbölcsebb.
-De miért mi hárman megyünk Penelope-ért? - tette fel a nagy kérdést Piper. - Nem mintha bajom lenne vele, félre ne érts, csak hát...
-Nektek nincs olyan erős kisugárzásotok, így könnyen elsurranhattok. Mind hárman jól harcoltok, efelől ne legyen kétségetek. Csak így a legpraktikusabb.
-Renben. Akkor egy megmentés rendel! - bólintott Leo.

Meg kell hagyni, a kiscsajnak jó erős szaga lehetett. Vagy két tucatnyi szörny rohat a nyomában. Egész jó kondiban volt, legalább is eddig nem kapták el. Minden a terv szerint haladt. Befutottunk a szörnyek elé, és hangoskodva tereltük magunkra a figyelmüket. Az volt a terv, hogy hagyjuk, hogy be szorítsanak, aztán hirtelen elő törünk. Az ellenség úgy tett, ahogy akartuk. Egy zsákutcába kergettek minket. Így visszatekintve nagyon nagy hülyeség volt ez a terv. De akkor még jónak tűnt.

Félkört alkotva körbefogtak minket. Simán elbántunk volna velük, ha nem jönnek azok a rossz hekatésok.
Még a Második Titánháborúból maradtak olyan félistenek, akik khm, nem a legpozitívabb érzésekkel néznek ránk. Azóta kisebb-nagyobb csapatokra szakadoztak, és hirtelen támadásokat indítottak az embereink ellen.
Most pedig minket vettek körül. A szörnyek rájuk sem hederítettek. Sőt, még utat is engedtek nekik. Egy fiú lépett előre karddal a kezében. Nem ismertem fel. Az is lehet, hogy sose járt a félvér táborban.
-Árész gyermeke vagyok. - szólt. - Mondanám, hogy békés szándékkal jöttünk, de gyilkos vagyok, nem hazug. Meg akarunk titeket ölni, hogy a szörnyek elé vessünk benneteket, ők pedig szépen elfogyasszanak vacsorára.
Értetlenül meredtünk rá. Hogy lehet ennyire ostoba? Megpróbáltam a lelkére beszélni.
-Figyelj, ennek nem kell így lennie. Lehetnénk barátok! Csak annyit kell tenned, hogy leteszed a fegyveredet. - mutattam a kardjára. Most rajta volt a sor, hogy idiótának nézzen minket. Megértem. Én sem hittem el, hogy valaha barátok lehetünk. Inkább odabiccentett egy gesztenye barna hajú lánynak. Ő mormolt pár szót az orra alatt, majd rám mutatott. Hirtelen megdermedtem. De szó szerint. Nem bírtam mozgatni a végtagjaimat. Hallottam, ahogy Percy szólongat, de nem tudtam válaszolni. Hallottam az elátkozóm nevetését, aztán láttam, ahogy a barátom ide rohan hozzám. A többiek döbbenten áltak, aztán Reyna egy éles csatakiáltást hallatott, és rátontott a még mindig vihogó lányra. A többiek is csatába vetették magukat. Kivéve engem.
Villogtak a fegyverek, sokakat leütöttek a barátaim. Percy engem védelmezett. Kivédett minden felém irányuló támadást. A szemében könny csillogott, de erős volt. Aztán láttam, ahogy Kaylát leüti az ellenség. Csak eszméletlen lett, de már nem harcolt. Aztán Hazel is elkerült a földön. Őt követte Frank, Reyna, Nico és Jason. Percy viszont még állt. Hamarosan befutott Leo, Piper, Will és Penelope. Ők is elkezdtek harcolni. Percy húga egy ájult ellenségtől szerzett egy kardot. Teljesen olyan volt mint a bátyja, csak lányban. Ügyesen harcolt, tovább bírta mint Will, aki elájult. Leora fújtak valami port, ami miatt fenn akadt a szeme, és szintén összeesett. Piper dühödten harcolt, de végül őt is kifektették. Percy azonban még állt. Állt, és védelmezett. Azonban ő sem bírhatta örökké. Erősítést kellett hívnia. Magában ezt motyogta:
-Most van itt a megfelelő pillanat. Most kell itt lennie. Ez az egyetlen lehetőség. - aztán felszegte állát, és egyetlen nevet kiáltott. - CARTER!!!

Na, Hello félistenek!
Ez a fejezetet is elég sokáig tartott megcsinálni, de remélem jó lett. 1376 szavas lett. Most nem nagyon jött az ikhlet, állandóan a vége járt a fejemben. Nem olvastam még az Apollón próbáit, így ha abban újra találkozik a két főszereplő, akkor azt nem tudtam. Ha valaki nem olvasta a Kígyó árnyéká-ban lévő novellát (ami a végén található) akkor röviden összefoglalva: Carter és Percy találkoznak, azonban nem mondhatnak semmit egymásnak az isteneikről. Miután megküzdenek egy akadállyal, mindkettőjüknek haza kell mennie, de Carter egy hieroglifát (Hórusz szemét) rajzol Percy kezére, ami vészhívóként szolgál, ha az utóbbi kimondja az előbbi nevét.  Ja, Carter Kane a Kane krónikák (Rick Riordan másik könyvsorozata) egyik főszereplője. Majd többet is megtudhattok róla, és a társairól a következő fejezet(ek)ben.

Ölel, Annabeth🦉