Az Olimposz hősei az iskola padban {Szünetel}

IX. Carter & Annabeth

/CARTER/

Egy nagyon fontos összes nomosz közötti megbeszélésről nem a legelőnyösebb kioldalogni, főleg ha egy tizenöt éves fáraó vagy.
A nevem Carter Kane. Én voltam Hórusz szeme, de inkább lemondtam a hatalomról. Erre talán majd később visszatérek.
Ott tartottam, hogy kisurrantam a teremből. Valami olyasmit motyogtam az orrom alatt, hogy ,,elnézést, ki kell mennem egy percre megmenteni egy olyan fiút, akit egyáltalán nem ismerek, de megígértem neki, hogy számíthat rám", majd biccentettem Sadienek a húgomnak, aki látványosan unatkozott, és kimentem a teremből.
Hogy miért kell megmentenem valakit? Nos, mert a nyáron találkoztam egy fiúval, Percyvel. Semmit nem tudok róla, mégis megbízok benne, és egy segélyhívó hieroglifát rajzoltam a tenyerére. Ha kimondja a nevem, én azt meghallom, bármien messze is van, és a segítségére sietek.
Most meghallottam. A fejemben. Türelmetlenül szólt a hangja.
Gyorsan írtam egy cetlit Sadienek, hogy majd kövessen Ziaval és Walttal együtt, aztán lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem Percyt.
Láttam magam előtt a fiú pimasz mosolyát, szélborzolta fekete haját, huncutúl csillogó tengerzöld szemét.
Éreztem a gyomromban a szokásos hullámvasút-érzést, ami akkor szokott előjönni, amikor a Duatban utazok. Kinyitottam a szemem, és egy csata közepén találtam magam. Gyorsan felmértem a helyzetet: Percy egyedül állt egy csapat ismeretlen szörny, és tinédzser között. Oltalmazóan egy szőke lány előtt állt. Láthatóan varázslattal tették szoborrá a csajt. Nem lett kő, de attól még nem tudott mozdulni. Ezt én nem tudtam megoldani. Én nem értek a mágiához. Ide Sadie kell.
A húgom egy igazi vérbeli mágus. Jó, előnye volt a megtanulásában. Míg engem Hórusz a harcisten, addig őt Ízisz, a mágia istennője szállta meg.
Aggódtam az ismeretlen lányért, és aggódtam Percyért. Koncentráltam, és magamra öltöttem a sólyomfejű óriás harcos alakomat, így mostmár ragyogó kék aura vett körül, és bevetettem magam a ,,csatába". Óvatosan kerülgettem az ájultakat. Nem akartam senkit eltaposni, nem tudhattam ki ellenség, és ki barát. Végül odaértem az egyetlen ember mellé akit ismertem.
-Jó időzítés, Sólyom fejű! - üdvözölt Percy. - Erősítés van?
-Mindjárt jön. - sóhajtottam egyet. - Legalább is remélem.
-Jól jönne -bólintott a fiú. - Most minden esetre nyomjuk le ezeket a kis mocsok árulókat. - egymásra néztünk, és egyszerre vetettük be magunkat.
Előnyünkre volt, hogy eléggé ledöbbentettem az ellenséget. Nyílván azt se tudták, ki fia-borja vagyok. Ezt a pár másodpercnyi sokkot használtam ki arra, hogy a fél csapatot leüssem.
Nem kérdeztem ki ellenség. Mindenki rossz energiákat árasztott magából, könnyű volt döntenem.
Azonban ők sem voltak hülyék. Hamar felucsudtak, és visszatámadtak. Még így is sokan voltak, nem birtuk sokáig. Hamarosan le kellett vetnem Sólyom-harcos alakomat, és normálisan álltam az ellenség gyűrűjében. Hátamat a Percyének vetettem, így forogtunk körbe-körbe. Elkezdett esni az eső. Úgy esett, mintha dézsából öntenék. Lehunytam a szemem, és felkészültem, hogy ez lesz az utolsó, amikor esőt érzek az arcomon. Nem szoktam feladni, de ez most reménytelen helyzet volt. Túlerőben voltak, nem tudtuk volna visszaverni őket.
Ekkor azonban éles csatakiáltás hallatszott. Szeretettel kavarodott öröm töltötte el a szívem. Az én drága jó kishugocskám, Sadie visitozott úgy mint az őrült, ezzel a frászt hozva az ellenségre. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a csodálatos barátnőm és a legjobb barátom is ott álltak. Sadie szemében elszántság csillogott. Zia halványan mosolygott. Walt kb olyan arcot vágott, ami ezt üzente: ,,Ez komoly, bro? Most komolyan küzdjünk meg velük?" Igaza volt. Ezek nem mágusok voltak, eséjük sem volt. A fegyverekkel jól bántak, de a mágia...? Az már egy más terep.
Egy tucatnyian Carter Kane, Percy Jackson, Sadie Kane, Walt Stone és Zia Rashid ellen? Vesztésre voltak ítélve. Egymásra néztünk, és tökéletes összhangban lendültünk előre.
Fél perc alatt kiiktattuk az ellenséget. Mire készen lettünk elállt az eső. Lihegve álltunk az eszméletlen emberek között. Némán néztük egymást. Végül Percy törte meg a csendet.
-Hű haver, még egyszer köszi a segítséget! Jól lenyomtuk őket. És köszi nektek is -fordult a családom felé. - Apropó, ti kik is vagytok, ha szabad kérdeznem?
Láttam ahogy Zia és Walt bizalmatlanúl össze néz. Sadie viszont azonnal előre lépett.
-Sadie Kane vagyok, ennek az idiótának a húga. Mielőtt ledöbbennél, hogy egy ilyen menő csaj mint én, hogy lehet egy ilyen nyomi fazonnak a testvére, a válaszom az, hogy nem tudom.
A fiú köpni-nyelni nem tudott, mivel a lány sikeresen le sokkolta. Aztán elvigyorodott.
-Nagyon örvendek! Van egy olyan érzésem, hogy a frissen szerzett húgommal nagyon jól kijönnétek. Többiek?
-Walt Stone és Anubis vagyok, Sadie barátja és Carter haverja. - lépett előre a fiú.
-Walt és Anubis? Egy, ki az az Anubis? Kettő, hogy lehetsz egyszerre mindkettő? - szegény Percy már megint nem értette a helyzetet. Nem hülye, de... na jó, vissza szívom. Mégis hülye.
-Anubis az egyiptomiaknál a halál istene. Én pedig... - kezdte magyarázni a haverom, de Percy közbe vágott.
-Á, így már értem. A gyereke vagy, ugye? - csillant fel a szeme.
-Ööö nem. Én a gazda teste vagyok.
-Mi van?
-Az isten bennem van.
-Ezt nem a templomokban szokták mondogatni?
-Nem t'om. Lehet.
-Az jó.
-Ja.
-Ja.
-Ja.
-Ja.
-Na jó ezt hadjuk abba. - zárta le a beszélgetést Walt. Hát ja. Mi férfiak már csak ilyen értelmes kommunikációt szoktunk folytatni.
-Zia Rashid vagyok. - lépett be közéjük a barátnőm, megelőzve a további értelmes szóváltást. - Carter barátnője. - fenyegetően nézett a fiúra biztosítva, nehogy kikezdjen vele. Percynek azonban láthatóan eszébe sem jutott ez. Inkább aggodalom költözött a tekintetébe.
-Nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket srácok, de a barátaim és a testvérem ájultan fekszenek, ami még a kisebb baj, de a barátnőm Annabeth megkövűlt!
-Wow. Ez tényleg durva. Ööö, hogyan segíthetünk? - tette fel a szokásos kérdéseket Sadie.
Már rengeteg emberen segítettünk. Rutinosan léptünk oda a megkövült lányhoz, meghallgattuk a szívét (szerencsére dobogott) és megnéztük, hogy mennyire súlyos a varázslat, amivel sújtották. Kilences. A tízből. Én semmit sem tudtam volna ezzel kezdeni, de a húgom természetesen nagy koncentrációval, elkezdte oldani a varázst.
-Mennyire fontos neked ez a lány? - fordult Percy felé miután végzett. - csak mert nem rég tanultam csak az ilyenfajta mágiát.
Szegény fiú nagyon elsápadt. Nevetve biztosítottam, hogy Sadie csak hülyéskedik, majd vetettem egy figyelmeztető pillantást a húgomra.
Tíz perc múlva Annabeth pillái megremegtek. Megkönnyebbűlten sóhajtottunk fel.
-Hála az isteneknek! - kiáltott fel Percy. Walt elmosolyodott.
-Nekik ehez semmi közük. Hála Sadienek! - karolta át a hugomat, majd megcsókolta.
-Jól van, gondolom nem csak ti ketten próbáltatok szembe szállni ezekkel az emberkékkel. - Szakította meg Zia a hallgatást. - Mutatsd meg kik azok, hogy elláthassuk őket! - utasította határozottan Percyt. A fiúval való közreműködésnek hála, gyorsan összeszedtük az ájult barátait. Öt perc után már mindannyian Annabeth köré sereglettünk. A lány homlok ráncolva nézett körbe.

/ANNABETH/

-Mi történt? Várj, ne, mostmár emlékszem. Mindent láttam...! - szólaltam meg bizonytalanul. Megmozgattam elzsibbadt végtagjaimat. - Megdermedtem. De most mégis tudok mozogni. És Percy egy Carter nevű fiút hívott, aki hirtelen itt termett. Vááá, de elzsibbadt a karom, mintha egy hónapja rajta feküdtem volna.
A többiek csak öröm teljesen figyelték, ahogy ömlik belőlem a szó. Én is boldogan néztem körbe a barátaimon. Azt hittem már soha nem fogok tudni velük beszélni. Most mégis itt voltam, és ezt annak a szőke lánynak köszönhetem.
-Ti kik vagytok? - kérdeztem, aztán eszembe jutott. - Megvan. Nagyon köszönöm, hogy megmentettetek! Ha ti nem vagytok, akkor még mindig ott állnék.
-Ezt jól látod. - helyeselt a szőke lány. Talán Sadie. - De nálam már csak ilyenek a mindennapok.
-Mi is ezt szoktuk mondani - böktem meg az engem átkaroló Percyt.
-Ja. - szegény fiú láthatóan nálam is sokkosabb állapotban volt.
Egyszer csak egy ismeretlen lány lépett elő.
-Na, akkor most mi lesz? Itt fogunk gyökeret vetni?
A beszéd stílusából és Percy leírásából rögtön rájöttem, hogy ő Penelope, a fiú húga. Eszembe jutott, hogy igazából miatta jöttünk, és rögtön elszégyelltem magam. Teljesen elfelejtkeztem a lányról.
-Természetesen nem. - mosolyogtam rá. - Menjünk a táborba! - most a többi idegenhez fordultam. - Még ti is befértek, gyertek velünk!
Értetlenül összenéztek.
-Mi? De mi... - kezdte a Carter nevű srác.
-...Megmentettétek az életem. - fejeztem be helyette a mondatot. - Kaptok szállást, ruhát, kaját. Nem utasíthatjátok vissza az ajánlatot. - jelentettem ki határozottan. Nagyon hálás voltam nekik, ennyivel viszonoznom kellett a segítségüket. Mindannyian Carterre néztek, láthatóan ő volt a vezér. Mondjuk okos fiúnak is tűnt.
-Rendben. - bólintott. - De nem maradunk sokáig, csak amíg ki pihenjünk magunkat.
-Meg amíg szét nem bulizzuk a fejünket - szúrta közbe Sadie. A csaj láthatóan egyáltalán nem tisztelte a fiút. Volt egy olyan érzésem, hogy testvérek. A lánynak Nicora tévedt a tekintete.
-Anubis?! Te meg, hogy a fészkes fenébe lehetsz itt? - teljesen kiakadt. Nyilván vagy összetévesztette Nicot valakivel, vagy nem százas a csaj.
-Ööö, én Nico di Angelo vagyok, nem Anubis. Úgy őszintén azt se tudom, hogy ki az. - hebegett a fiú.
-Di Angelo? Vagyis angyal. Akkor sem értem. Totál úgy néz ki mint ő. - gondolkozott hangosan Sadie.
-Ki az az Anubis? - forgolódott Nico.
-Az egyiptomi halál isten. Aki mellesleg az én testemben lakik, és mi vagyunk Sadie pasija. Ja, és teljesen úgy néz ki mint te. - mondta lazán a Walt nevű fiú. Döbbenten meredtünk rájuk. Láthatóan csak Nico nyugodt meg.
-Huh, akkor jó. Tudod, én Hádész, az alvilág görög istenének a fia vagyok, így ha hasonlítok egy istenre, akkor az nem olyan fura.
Most az idegeneken volt a sor, hogy ledöbbenjenek. Csak álltunk némán, egymással szemben, és nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Én kapcsoltam leggyorsabban.
-Mit szólnátok, ha ezt inkább a táborban bezsélnénk meg, egy jó kis zuhany után, egy tál meleg étel mellett?
Mindenki kapva kapott az ötleten. Gyorsan visszasiettünk a buszhoz, magunk mögött hagyva az ellenség ájult testeit, és a szörnyek porát, amit lassan elfújt a szél.

Az utat síri csöndben tettük meg, telt busszal. És igen, a ,,síri csönd'' a legjobb kifejezés, hiszen két halál isten-szerüség is utazott velünk. Na, ez is hulla jó poén volt. Oké, befejezem ezt a halálian jó viccelődést.
Mikor megérkeztünk, már az egész tábor a határnál állt. Látni akarták a második Poszeidon-gyereket, aki lehet, hogy megint teljesen össze kavarja az életüket.
Percy beparkolt, és máris pattantunk ki. A táborlakók elhűlve nézték, ahogy öttel többen szállunk ki, mint ahogy elindultunk. Pennyre számítottak, de Carterre, Sadiere, Ziára, és Waltra (na meg Anubisra, bár róla nem is tudtak) egyáltalán nem készültek fel.
-Újoncok? - kérdezte Connor óvatosan. Fejrázásunkra mindenki elsápadt. Kheiron falfehéren lépett ki a tömegből.
-Beszélnünk kell. Most.

Na helló, félistenek, halandók!
Itt a fejezet, amit, nem tagadom, nagyon sokáig tartott megcsinálnom. Bár megdöntöttem az egyéni rekordom, miszerint most 1705 szót írtam kereken, ami azt jelenti, hogy ez a leghosszabb rész a könyvemben (eddig). Igyekszem a következő fejezetet kicsit gyorsabban megírni, addig is jó olvasást!

Ölel, Annabeth 🦉