Az Elfeledett Erők... 1.rész - Őseim Ha Megidézem

2022 - 1. fejezet - Roxfort expressz

Engedjetek meg egy apró megjegyzést a fejezet előtt! Az elfeledett erők volt a legelső írásom, egy 13 éves amatőr munkája, mégis ez a felettébb kínos, rövid kis fanfiction nagyon a szívemhez nőtt. Ezért döntöttem úgy, hogy most, közel 5 évvel később felfrissítem a sorozatot! Ne aggódjatok, az eredeti verzió is fent marad, ha netán valaki nevetne egy jó. Próbálom megtartani azt a kedves kis stílust amit Bridgette-től megszokhattatok, de alapjában a hatodik Elfeledett Erők részhez hasonló fejezetekre számítsatok, a történések a könyvön fognak alapulni, J.K.Rowling stílusára lehettek figyelmesek a saját feldolgozásomban. Ideje volt már, hogy Bridgette eredeti kalandjai is megkapják a hozzájuk illő bő, izgalommal teli kifejtést. Szóval szeretettel ajánlom az Elfeledett Erők 2022-es verzióját minden eredeti EE olvasónak, nosztalgiára vágyó régi rajongómnak, és az új olvasóknak.<3 #Jedigirl

A Roxfort expressz útjait mindig is imádtam, a nyáriszünet után először találkozik az ember a barátaival, a büfékocsiról szerzett finomságok itt édesebbek, mint azok, amit a boltok polcairól lehet venni, a beszélgetés pedig mintha sosem akarna véget érni. Személy szerint először kezdtem ezt az utat egyedül. Miután elbúcsúztam a szüleimtől, kerestem a barátaimat a King's Cross kilenc és háromnegyedik vágánya előtt felgyülemlett tömegben. Sok ismerős arc jött velem szembe, sok ember köszöntött széles mosollyal, és volt, aki undorral telt fintorral, mégis azt a triót sehol se láttam, akik az elmúlt két évben elválaszthatatlan barátaim lettek. Egyedül ültem fel a vonatra, kerestem egy üres fülkét, és egy könyvbe mélyedtem, miközben az ülések megteltek hugrabugos és hollóhátas diákokkal.

A becses nevem Erdei Boglárka, a Roxfort falain belül Bridgette Wood. 13 éves vagyok, és az angliai Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába járok, a mai napon kezdem a harmadik évemet. A szüleim varázslók, apám, Erdei Bence magyar, anyukám pedig angol, a neve Christine Evans. Mindketten a Roxfortba jártak, griffendélesek voltak, akárcsak most én. Még a nagy varázsló háborúban harcoltak TUDJUKKI ellen, de egyszer csak mindent hátrahagyva elmenekültek az országból, egyenesen apám szülőföldjére. Így én Magyarországon nőttem fel, és bár azzal tisztában voltam, hogy félig angol vagyok, arról nem tudtam, hogy boszorkány vagyok. Sosem beszéltek róla. Elrejtették előlem az egészet, azt hittem, hogy teljesen átlagos vagyok, leszámítva persze a rengeteg furcsa dolgot, amiért mindenki őrültnek tartott. Nem tudtam a mágiáról, egészen annak a bizonyos levélnek az érkezéséig a 11. szülinapomon. Emlékszem arra a meleg nyári napra. Mintha csak tegnap lett volna. Néha újrajátszom a fejemben, csak hogy megbizonyosodjak, ez az egész valóság, és nem csak egy álom.

- Drágám, behoznád a leveleket? Úgy hallom megjött a postás. – Mondta anyukám, miközben a konyhában forgolódott.

- Persze Anya! – Felpattantam a kanapéról, és kimentem a kerítésen függő postaládához, ám a kilógó levél sarkok és reklámújságok helyett egy picike kuvik fogadott a kapu mellett.

Legszívesebben sikítottam volna, de lefagytam, a lábaim gyökeret vertek a téglaszínű térkövön. A kuvik hatalmas szemekkel bámult rám, és bólingatta jobbra-balra a fejét. Miután sikerült megemésztenem a látványt, eljutott a tudatomig, hogy a bagoly egy levelet tart. Egy öreg, sárgás, boríték volt a csőrében. Óvatosan tettem egy lépést közelebb, a bagoly kinyújtotta nyakát, felém tartotta a papírt. Elvettem tőle, és ahogy elindultam befele, a madár felröppent és követett az ajtóig, a terasz korlátján landolt, és figyelte ahogy bemegyek a házba. Bár édesanyám tanítgatott az angol nyelvre, nem voltam még túl jártas, így a levél első sorából annyit értettem meg, hogy „dear ms.Boglarka". Az utána következő szavak, mint az „accepted" és a „Hogwarts" jelentését már nem ismertem.