100 hiba ⚡️ [Manuel ff]

~𝐎𝐍𝐄~

Közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy megigazítsam a tusvonalam. A kezem biztos volt, semmi jelét nem mutatta a gyomromban lévő alkohol mennyiségének. Mikor elégedett voltam a sminkemmel eltettem a tust a retikülömbe és az ujjaimmal kifésültem hosszú barna hajamat. Magabiztosan, emelt fővel hagytam el a mosdót. Amint kiléptem az ajtón a zene ismét őrülten hangos lett, a testemben éreztem az ütemet. A klub még mindig tele volt én pedig teljesen egyedül. Amikor reggel megtudtam, hogy Csabi egy hónapja megcsal semmi másra nem vágytam, csak erre. A felejtésre, alkoholra, a színes fényekre és a hangos zenére. Lehet felelőtlenség volt egyedül eljönni, ráadásul ilyen bomba kinézettel, de megállíthatatlannak éreztem magam. Odasétáltam a bárhoz és leültem.
— Még egy tequilát légyszi! — szóltam a pultos srácnak, miközben egy kétezrest nyújtottam felé.
— Hányadik már ez? — kérdezte felvont szemöldökkel. Láthatóan aggódott értem.
— Teljesen mindegy. — válaszoltam neki, aztán a polc felé fordult és elkezdte készíteni az italom. A pultra könyököltem és a lábaimat a zene ütemére lóbáltam. Ekkor a szemem sarkából észrevettem, hogy egy férfi leül a mellettem lévő bárszékre. Inget és fekete farmert viselt, haja tökéletesen állt a sok zselé miatt. Lopva rápillantottam, mire közelebb húzta a székét.
— Rossz nap? — kérdezte a férfi. Mély, öblös hangja volt, amitől a hideg is kirázott. Elég közel volt hozzám, így jól hallottam a szavait. A kezemmel megtámasztottam a fejem és felé fordultam. Bólogatva néztem a szemébe. — Ő a barátnőd? — mutatott rá egy, a közelben táncoló lányra.
— Nem, nem ismerem őt. Miből gondoltad? — válaszoltam, miközben felkaptam a poharam és elkezdtem kortyolgatni a tequilámat.
— Csak, hogy ennyire közel táncol hozzád. Mindegy, buta kérdés volt. Tehát egyedül vagy itt?
Végig mértem a férfit és megállapítottam, hogy túl jólöltözött ahhoz, hogy veszélyes legyen.
— Igen. — vallottam be. Különösebben nem vágytam a társaságára, így nem voltam túl bőbeszédű. A parketten táncoló embereket nézve éreztem, hogy az alkohol kezd elbódítani. A fények összemosódtak, egy nagy színkavalkádnak tűnt minden amit láttam, az alakok egyre homályosabbak lettek. Valami nem stimmelt. Ekkor jutott eszembe, hogy a mellettem ülő macsó elérte egy pár másodpercre, hogy ne nézzek a pult irányába. Ez alatt a kis idő alatt valószínűleg beleöntött valamit az italomba, amitől elkezdtem kábulni. Gyorsan kellett cselekednem. Mosolyogva felé fordultam és felálltam.
— Megbocsátasz? Ki kell mennem a mosdóba. Mindjárt visszajövök. — sétáltam el a mosdók irányába. Megvártam, amíg többen beálltak elém és abban a pillanatban kifutottam a hátsó ajtón. A kijárat egy kis utcába vezetett, ahova a legtöbb szórakozóhely kijárata nyílt a környéken. Ez amolyan menekülőút a híres fellépők számára, ha nem szeretnék, hogy a rajongók lerohanják őket. A gyéren világított utcában sietősre vettem a lépteimet és próbáltam lelépni amilyen gyorsan csak tudtam. Dezorientált voltam, a lábaim remegtek, de az elmém még tiszta volt. Kihalásztam a telefonomat a retikülből, hogy felhívjam a barátnőmet. Mielőtt azonban megnyomhattam volna a hívás gombját, a képernyő elkezdett sötétedni. A jobb felső sarokra pillantottam, az akkumlátor 1%-on volt.
— Ne, ne ne! — mondtam magamban, miközben a besötétedett kijelzőt bámultam. Mérgemben majdnem földhöz vágtam a készüléket, de fékeztem az indulataimat és visszadugtam a táskába. A kövesút közepén sétáltam, mivel tudtam, hogy erre nem járnak autók és itt voltak a legjobbak a fényviszonyok. Éreztem, hogy egyre rosszabbul vagyok, a testem kezdte feladni. Rettegtem, hogy mi lesz velem, ha itt összeesek az út közepén. Ki találna meg? Hova vinne? Mit csinálna velem? És ha nem talál meg senki, akkor idefagyok az aszfaltra? Egyszer csak egy nagyobb kavicsra léptem, aminek következtében a tűsarkúm sarka kicsúszott alólam, én pedig a földre estem. Éles fájdalom nyilallt a bal bokámba, ami az esés közben teljesen kifordult. Könnyek szöktek a szemembe, eluralkodott rajtam a pánik. A lábamhoz nyúltam és sírva szorongattam. Nem akartam kiabálni, hiszen az egész menekülésem lényege az volt, hogy észrevétlen maradjak. Egész testem remegett, úgy éreztem magam mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna. Szörnyen fájt a bokám, biztos voltam benne, hogy nem tudok tovább sétálni. Hisztérikus zokogásba kezdtem. Az egyik közeli szórakozóhelyről ekkor lépett ki egy alak. Megállt bennem az ütő, a szívem őrült erővel dobogott. Az alak észrevett és kis gondolkodás után elindult felém. Ereimben megfagyott a vér és csak abban reménykedtem, hogy nem rossz szándékkal érkezik az illető. Ahogy közelített hozzám láttam, hogy egy nagyon magas, 19-20 körüli srácról van szó. A haja a szemébe lógott így nem igazán láttam az arcát. Fekete pólót, farmerdzsekit és ahhoz passzoló farmernadrágot viselt, lábán pedig egy fehér Jordan volt. Tekintetemet ráemeltem ahogyan egyre közelebb ért.
— Hé! Jól vagy? — sietett oda, amikor észrevette, hogy sírok. Leguggolt hozzám és kezébe vette a bokámat, amit addig szorongattam. Felszisszentem a fájdalomtól. A látásom homályossá vált, kezdett sötétedni minden.
— Nem érzem... jól magam. Én azt hiszem el fogok... — mondtam, de a mondatot már nem tudtam befejezni. A testem eldőlt, utoljára a fiú karjainak meleg szorítását éreztem, ahogyan elkapott engem.