Venom társa ✔️[EDDIE BROCK]

19.fejezet

༆New York༆

ＬＩＬＩＴＨ ＷＩＬＬＩＡＭＳ

A fejemet lehajtva sétáltam haza. Nem mindig másokkal kell foglalkoznod. Néha magadra kell koncentrálnod, és minden mást kizárni. Ezek a mondatok visszhangoztak a fejembe. Sóhajtva ráztam meg a fejem majd elővéve a telefonom kikerestem Eddie nevét és rányomtam a hívás gombra. A telefon kicsöngött, de nem vették fel. Út közben betértem egy kávézóba ahol ettem egy szendvicset és ittam egy kávét.

— Eddie! Megint én vagyok, csak beszélnünk kéne! Hívj vissza ha ezt megkaptad. — mondtam majd kinyomtam a hívást és hagytam, hogy ez az üzenetem is a hangpostájára menjen.

Ötletem se volt mit csináljak most. Nem tudtam hol lehet Eddie, nem tudtam mit kéne tennem, nem tudtam miben segíthetnék bárkinek is? Ezért az egyetlen helyre mentem ahol válaszokat kaphattam. A kórházba...

Viszonylag gyorsan odaértem és amikor beléptem próbáltam minden régi ismerőst elkerülni, így azonnal a recepciós pulthoz léptem ahol egy idősebb hölgy ült.

— Segíthetek? — nézett rám a szemüvege mögül.

— Igen. — biccentettem. — Megtudná mondani hol találom Dr. Dan Lewis-t? — kérdeztem kedvesen.

— Dr. Lewis? — kérdezett vissza, mire bólintottam.

— Igen, öhm, úgy volt, hogy együtt ebédelünk, hogy átbeszéljünk pár dolgot az egyik műtétről, de nem érkezett meg és nem veszi fel a mobilját. Kocsi hiányában csak most értem ide. — mosolyodtam el. mire bólintott majd a telefonhoz nyúlt.

— Itt Agnes, Dan-t keresem. — szólt bele. -Ki keresi? Öhm... — pillantott rám.

— Tessék? — pilláztam mintha nem hallottam volna a kérdést.

— Ki keresi őt? — kérdezte.

— Egy barátja. — biccentettem. — Akit ma elfelejtett. — nevettem el magam.

— Egy nevet? — kérdezett vissza, mire azonnal lefagyott a mosoly az arcomról, de életem legnagyobb csodája történt. Megszólalt a telefonom...

— Elnézést. — mondtam, majd gyorsan elővettem a készüléket és a homlokomra csaptam. — Ő keres. — nevettem el magam. — Sajnálom, hogy zavartam. De innentől már magam is boldogulok. — mosolyogtam kedvesen. — Ez nem kell. — mutattam a kezében lévő telefon felé, mire lerakta. Én mosolyogva intettem, majd amikor kiértem a kórházból elkomolyodtam és felvettem a telefont. — Mit akarsz, Anne? — kérdeztem gorombán.

— Segítened kell! Úgy, körübelül most... — mondta, mire sóhajtva néztem körül. — Eddie-ről van szó, és Venom-ról. Szükségem van rád, és Raven-re is! — mondta, mire összepréseltem a számat.

— Azonnal ott leszek. — biccentettem, majd letettem a telefont.

𑁍𓂀𑁍𓂀𑁍𓂀𑁍

Mivel el kellett még valamit intéznem mielőtt Anne-hez mentem ezért kicsit később értem oda, amit a szőkeség szóvá is tett.

— Végre, hogy ittvagy. — morogta, mire felhúztam a szemöldököm.

— Neked is szia, Grace, kössz, hogy értem tudtál jönni. És még siettél is? Mégjobb. Kedves vagy. — néztem rá gorombán, majd az anyósülésen vele indultam útnak. — Hova is kellene mennünk? — kérdeztem és a szemem sarkából felé pillantottam.

— Az Élet Alapítványhoz. — morgott mellettem valaki mire azonnal a fékre nyomtam mindkét lábam.

— Venom? — kérdeztem és Anne felé fordultam aki bólintott. — Szivattok ugye? — morogtam magam elé. — Mi történt? — kérdeztem azonnal.

— Hosszú történet. De kiszabadítottuk Venom-ot Eddie-ből, és Eddie elment. Utána Venom valahogy belém került és azt mondta meg kell találnunk Eddie-t mert Carlton elrabolta őt. — magyarázta, mire lesokkolódtam. Ezért nem válaszolt egyetlen hívásomra sem...

— Meg fogjuk menteni! — néztem előre, majd a gázra tapostam és vagy százharminccal szeltem a kilómétereket az Élet Alapítványig. Ne aggódj Eddie, megyek...