I Still Don't Know My Name [Armin x OC] (BEFEJEZETLEN)

I.

ELŐSZÓ
Ezt a "művet" még olyan 1-2 éve kezdem el írni & kitalálni. Sokat foglalkoztam ezzel a könyvvel, ez volt az én kis saját világom. Ez a korszakom viszont már lezárult, tehát folytatni nem hiszem, hogy valaha fogom. Igazság szerint nagyon fáj, hogy ezt a korszak végetért, de a dolgok, az emberek és a körülmények változnak. Nem sok ez a pár rész, de sok munka van benne. Remélem tetszeni fog azoknak, akik belebotlanak és elolvassák.
Jó olvasást!

843.

Elizabet James vagyok. Beszélnék magamról, de túl izgatott vagyok, mivel ma lesz életem legjobb napja. Anya ma jön haza a felderítő egységgel, ezt a csütörtököt vártam már egy nappal az elmente után is. Kodi, apa és én kimegyünk érte a térre, ahová a felderítő egység szokott érkezni. Ott lesz Eren, Armin és Mikasa is. Felvettem a legszebb ruhám, ami fehér alapon rózsa mintás volt, hogy kellő tisztelettel köszöntsem anyát, ha hazaér. Ez a ruha még a nagyié és anyáé volt.

-Apaa! Mikor megyünk? Mikor megyünk?- ugráltam
-Akarsz jönni anyához igaz, Liz?- gugolt le hozzám apa, aki már induláskész volt -Ne aggódj! Anya itt lesz. Ígérem, hogy sietek haza.- simogatta meg a fejem.

Csalódott voltam, amiért én nem mehettem. Kodi, a bátyám pedig már megint csak ült az asztalnál és a könyvét bújta.

-Kodi, szerinted apa mikor jön vissza anyával?- ültem mellé az asztalhoz.
-Még csak most ment ki az ajtón...- motyogott
-Kodi, te is vegyél fel valami szépet, mint én!
-Nem.
-Miért nem? Talán te nem szereted anyát?- háborodtam fel
-Elizabet, hagyj békén!- kiabált
-Kodi nem szereti anyát!- üvöltöttem, és még a székre is felálltam

Ekkor Kodi megfogta a csuklóm és a fülembe súgta:
-Anya az se biztos...hogy él...
-Hazudsz! Anya megígérte, hogy visszajön!- mondtam teljes magabiztossággal

"Anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él,
anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él, anya biztosan él."
Hajtogattam egyre csak. Majd apáék szobájában ki ültem az ablak párkányra, nézni az embereket. Nem tudom mennyi időt töltöttem ott de az biztos, hogy sokat, mert már sötétedett.

Kopogtak az ajtón. Gyorsan kirohantam a nappaliba. Apa volt az. De anya nem volt vele. Egy fehér kendőbe csomagolt valami volt nála. És sírt. A fehér valamit hozzám vágta, úgy, hogy hátra estem. Majd apa bement a hálószobába, és még belém is rúgott. Apa sosem sírt. Nagyon rossz volt látni. Magamhoz szorítottam azt a rongyba csomagolt valamit. Szörnyű szaga volt. Véres volt, és ahogy magamhoz szorítottam, a szép ruhám is tiszta vér lett. Mi van ebbe a kendőbe? Óvatosan kicsomagoltam. De szinte felsikítottam amikor megláttam és eldobtam magamtól.

-Apa! Kodi!- kiáltottam fel. Egyedül Kodi jött oda.
-Mi a baj?- kérdezte
-A-a rongy...- dadogtam

Ő is megnézte. És látta amit én. A rongyba anya feje volt. A felderítő egységnek valószínűleg csak ennyit sikerült megmentenie belőle a titánok elől...Az arca eggyik feléről lejött a bőr és egy kicsit a hús is. Vér tócsa szivárgott ki belőle a padlóra.

-Most mi legyen?- néztem könnyes szemekkel Kodira.
-Nem tudom...menyjünk be apához- mondta tanácstalanul.

És amitől még jobban összeszorult a szívem, az az volt, hogy Kodi ugyanolyan tanácstalan volt mint én. Pedig ő mindig tudja mit kell csinálni. Egyébb ötlet híján, be mentünk apához.

-Apa...- nyitottam ki az ajtót, viszont nem olyan választ kaptunk amire számítottam.
-Mennyjetek innen! Takarodjatok a szemem elől!- üvöltött apa amikor meglátott minket. Felénk dobott egy gyertyatartót, amivel engem sikeresen fejen is talált.
-Mivan, ha apa haragszik rám, és ezért ilyen...- gondolkodtam hangosan, miközben Kodi a gyertyatartó által okozott véres sebemet próbálta bekötözni.
-Én biztos vagyok benne, hogy ez nem miattad van.- simogatta meg a fejem.
-Dehát, olyan vagyok mint egy fekete bárány. Én örökbe fogadott vagyok...Nem vér szerint tartozok ebbe a családba. Más vagyok, mint mondjuk te...- állt sírásra a szám.

Kodi csak sóhajtott egyet és elkezdett a sarokba egy fekhelyet gyártani a ruhákból.

-Véres a ruhád. Tessék.- dobta oda nekem az egyik pólóját, mert az enyélémeim apával voltak egy szobában.

Átvettem és ez után lefeküdtünk aludni. Olyan két óráig forgolódtam, de nem jött álom a szememre.

-Kodi...! Kodiii...!- suttogtam
-Igen?
-Nem tudok aludni.
-Bánt valami?
-Csak hiányzik apa...és hogy mindig mesét mondott nekünk lefekvés előtt...szerinted apa holnap már olyan lesz, mint volt?
-Hát, remélem.

Egyébként Kodinál a "remélem" egyenlő azzal, hogy "tudom, hogy nem" és ezt biztosra vehetem, mert Kodi sosem téved.