I Still Don't Know My Name [Armin x OC] (BEFEJEZETLEN)

VIII.

De már mit sem törődtem a holmik elvesztésével, örültem, hogy élek. Felkaptam a küszöbről a lampást, és rohantam minél messzebb.

-Kösz a cuccot kislány!- kiabált utánnam valamelyik, majd valami pénz szerűséget dobott felém.

A bizonyos valami, amit dobott, jóval előttem landolt a térdig érő hóban. Gyorsan előkerítettem a gyufát és életet csiszoltam a lámpásba. Ahogy világítani kezdett, odarohantam ahol a dobott holmit landolni véltem. Elkezdtem túrkálni a hóban. Csak nem 20.000 yen!? Nem hiszek a szememnek! Kerestem pénzt! Vagy hát jó, ez egy kicsit túlzás. De lényeg a lényeg, pénzt kaptam. Meg sem álltam hazáig. Belopóztam a házba, senki nem vett észre. Levettem a rajtam lévő kabátokat, cipőmet és belopóztam a közös szobánkba. Kodi nem is vett észre, csak aludt tovább.

Tehát mindent összefoglalva; a tervem működött, csak nem éppen úgy, ahogy a képzeletemben szerepelt. Ezek után, látva, hogy működött a kitalációm, még végrehajtottam párszor. Ugyanúgy kivittem a kocsmához az apa által vásárolt drogot és alkoholt, majd bekopogtam, és odaadtam nekik mindent. Pénzt viszont sosem kértem. Miért várnám el tőlük, hogy életet megkeserítő holmiért fizessenek? Azt sem értem minek kell nekik annyira...

844.

És megint. Már megint egy új napra ébredtem, amit úgy kell átvészelnem, hogy alig aludtam ugyanis borokat, söröket, pálinkákat és a drogokat cipeltem a kocsmába. Fáradtan benézek a kenyértartóba, de semmi étel nincs ott. A spájzban sincs semmi. De ez valahogy várható volt, ugyanis rohamosan megfogyatkozott az utóbbi időkben az ennivaló itt nálunk. Fogalmam sincs minek köszönhető mindez. De mit fogunk most így reggelizni? Pont ebben a percben Kodi is kijött a nappaliba.

-Na? Van valami ehető?- kérdezte
-Nincs semmi ennivalónk. De tényleg semmi...- horgasztottam le a fejem, realizálva nyomorult helyzetünket
-Semmi? Hogyhogy?- vonta fel a szemöldökét Kodi, majd végigjárta ugyanazt a keresési útvonalat amit én az előbb- Tényleg nincs.
-Kéne vennünk valami kaját...- motyogtam
-Ahoz pénz is kéne...- motyogott vissza
-Várj egy kicsit!- csillant fel a szemem majd odarohantam a kabátomhoz, és kivettem a zsebéből a 20.000 yen-t.

Elindultunk tehát a városba. Szerencsénk volt, ugyanis vasárnap volt, azaz piac. Egy forró csokoládé stand igazán megfogott mindkettőnket, úgyhogy úgy döntöttünk, iszunk egy forró csokit mindenek előtt. Kodi azt mondta, most az egyszer ránk fér, hogy azt együnk reggelire amit akarunk, ugyhogy hoz valami süteményt mindkettőnknek. Amint a bátyám látótávolságon kívülre került, feltérdeltem a székre a havas illetve saras csizmámmal, mert hát térdelve sokkal kényelmesebb ülni és így magasabb is vagyok, tehát az asztalt is jobban belátom. Még beleittam Kodi forró csokijába is, mert mivan ha az övé finomabb? Végül viszont csalódnom kellett, mert ugyanolyan volt mint az enyém. Habár csak maximum tíz perce van, hogy egyedül maradtam, már unatkozok. A standnál álló embereket kezdtem el megfigyelni. Nem mondom, hogy túlzottan érdekesek voltak. Hiszen gyerekek és a szüleik álldogáltak ott. Viszont feltűnt egy különös alak. Egy a tömegből kimagasodó középkorú férfi volt, nagy karimás kalapban. Végig nézett a tömegen, majd tekintete megállt rajtam. Szürke szeme ezüstösen megcsillant ahogy rámnézett. Már tudom ki ő...Kenny. Felismert. Gyors elkaptam a fejem. Csak ide ne jöjjön... Feltűnt Kodi, már nem fog. Leült az asztalhoz, a két újonnan hozott krémessel. Mindketten békésen ettük, habár én nem voltam túl nyugott, a nagykalapos férfi miatt. Jobban mondva, nem tágított, én pedig elkezdtem félni.

-Nem kérem. Megeheted.- toltam Kodi elé a krémest
-Mi a baj vele?- nézett fel
-Túl édes.
-Ennyire finnyásnak lenni...esküszöm Liz, ehez már tehetség kell...-morgott magában, majd nekilátott a krémesemnek
-Haza mehetek?- tértem a lényegre
-Egyedül?- húzta fel a szemöldökét, mire én félénken bólintottam- Hát jó...de ha apa otthon lesz, ne ronts be, hanem gyere vissza. Ez nem játék. Ugye érted?
-Hát persze. Akkor mehetek?- türelmetlenkedtem

Kodi csak igenre utalóan rámnézett, én pedig elégedett mosollyal elindultam haza. Persze amint kiértem a piac tömegéből, futni kezdtem. A házunk elé érve benéztem az ablakon, de senkit nem láttam bent, úgyhogy nyugodtan bementem. Levettem a kabátomat és a csizmámat. A nappaliban egy haldokló férfire találtam. A nevelő apámra. Egy kés volt elernyedt kezében, és egy hatalmas véres vágás a mellkasán melyet saját magának okozott. Odarohantam és letérdeltem mellé. A szeme még nyitva volt, és habár már élet se igazán volt benne, hatalmas gyűlölettel nézett rám.

-Apa...ugye nem halsz meg? Nem hagysz itt minket...ugye?- tettem fel a hülye kérdéseim, válaszul ő csak erőtlenül rámnézett, majd becsukta a szemét- De ha itt is hagysz bennünket...ne feledd, hogy én szeretlek! És persze Kodi is! Persze tettél velünk csúnya dolgokat, de mindenki hibázik! Ez nem számít semmit, tudom, hogy jó ember vagy, apa.
-Én...nem vagyok az apád...ne is hívj így soha többet...- nyögte ki utolsó szavait

Igazán nem gondoltam volna, hogy apám az utolsó szavaiban engem fog megtagadni. Azt gondoltam, hogy egy ember, ha a halálán van, ha nem, meghatja őket a "szeretlek" szó. Azt hittem, még hidat építhetek a kettőnk közti szakadékra, melyet mindig is éreztem. Még ha az utolsó pillanatokban is. De úgy látszik tévedtem. Apa halálával, az életem teljesen megváltozott. Megint. Talán egy kicsit túlságosan is nyugott volt. Nem vert senki, tudtam aludni éjszakánként, és nem kellett hallgatnom a szörnyű üvöltözéseket. Arminnal viszont továbbra is ugyanúgy sok időt töltöttem. Egyébként eléggé megviselt, hogy apa is meghalt, de bátyám, ahogy mindenre, erre is tudta a megoldást. Sokat kertészkedtünk, és az egyetlen dolog, ami normálisan termett, az egy almafa volt. Elég fanyar volt az íze.
Az én gyerekkorom boldog volt, legalábbis innentől kezdve. Kodié már kevésbé volt boldog gyerekkornak nevezhető. Minden este, amikor azt hitte, én már alszok, kiosontam a szobámból és láttam ahogy sírt. Sosem kérdeztem tőle, hogy miért sír, csak letagadná. De biztos nem lehetett könnyű eltartani engem és magát. Neki köszönhetek mindent. Boldog volt egy az egy évem.