'Sokkoló Igazság' - { Bakugou X Reader } - [ ff. ]

12.

- Szia, [név]. - felkapcsolódott a villany, és előttem az apám állt. Teljesen lefagytam, és csak úgy álltam ott mint egy szobor.
Egy ideig nem nagyon tudtam megszólalni, de végül sikerült.

- ....hogy történhetett ez.. - kérdeztem magamtól, miközben egyre jobban kezdtem pánikba esni, az apám pedig még közelebb jött hozzám.

- Nem hittem volna, hogy újra látlak majd. De most itt vagy, velem. - mondta, én pedig megráztam a fejem lassan.

- Nem.. nem maradok itt. Főleg nem veled! - jelentettem ki.

- Nincs más választásod, úgysem tudsz elszökni tőlem. - mondta büszkén.

- Ne haragudj, hogy a fiúk ilyen durván bántak veled, de hát ők már csak ilyenek.

- Nem érdekelnek a hülye embereid, haza akarok menni! - jelentettem ki mostmár hangosabban. De erre csak elnevette magát.

- Tetszik, hogy ilyen kemény vagy. Látszik, hogy az én lányom vagy. Ja és csak hogy tudd, a képességedet is tőlem örökölted. - Remek, ez aztán a "jó hír"...

- És most térjünk a lényegre. Azért hozattalak ide a fiúkkal, mert itt az ideje, hogy a nyomdokaimba lépj. - mondta.

- Ezt ugye most nem gondolod komolyan?! Soha nem fogok a te oldaladra állni! Eddig csak rosszat hoztál az életembe! - förmedtem rá.

- Majd megbékélsz a sorsoddal. - nevetett fel.

- Kérlek, engedj haza! Anya nagyon aggódni fog értem! - könyörögtem.

- Eddig nála voltál, most pedig nálam leszel egy ideig. - mondta, és én meg már teljesen kétségbe voltam esve.

- ... - nem bírtam szólni egy szót sem. Már majdnem sírtam is. Nem akartam ott maradni, főleg nem vele... és anya már teljesen kétségbe eshetett miattam, hogy hol vagyok.. remélem, hogy majd valaki megment engem.. talán egy hős, vagy a rendőrség.. nem tudom. De remélem, hogy nem maradok itt örökre...

- Ja, és... valamit elfelejtettem mondani neked. - mondta, miközben belenézett a szemembe.

- ..Mondjad. - morogtam.

- Tudod... amikor anyád és én elváltunk, nem láthattam utoljára azt a gyönyörű arcodat. Azt, amit most is látok magam előtt. És az boldogsággal tölt el, hogy itt vagy velem. - mondta, és elmosolyodott. Én meg lehajtottam a fejemet.

- Miattad minden tönkrement.. - amikor ez kicsúszott a számon, hirtelen befogtam. Hogyha még egyszer ilyen témájú dolog kicsúszik a számon, akkor talán még Katsuki is szóba jön majd és nem akarom, hogy tudjon róla.. nagyon nem..

- Hogy érted, hogy "tönkrement"? - kérdezte szigorúbban, én meg egy szót se szóltam. Vagyis inkább nem tudtam, mert kezdtem pánikba esni mégjobban.

- Mindegy... - mormogtam, ő meg elmosolyodott és közelebb jött hozzám.

- Ha már itt vagy, akkor szívesen megmutatom a szobádat. - mondta, én meg értetlenül néztem rá.

- Itt? Ez nem egy lakás, hanem egy... na mindegy, inkább hagyjuk.. - mondtam, majd újból lehajtottam a fejem és nagyot sóhajtva követtem apát. Egy eléggé lepukkant szoba volt, nem volt benne semmi csak egy ágy meg egy WC. Szó szerint, a szobám egyik sarkában ott volt. Na mindegy, nem nagyon akarok erről beszélni..
Ezután lehuppantam a nagyon kényelmetlen ágyra, és elterültem rajta. Miután ez megtörtént, eszembe jutott valami. A zsebembe raktam a telefonomat! Hogyha van térerő, akkor tudnám hívni a rendőrséget..
Mit ne mondjak, eléggé kiakadtam azon, amikor nem találtam a telefont a zsebemben. Mindenhol megnéztem, minden zsebet, sehol semmi. Remek.. mostmár csak reménykedhetek benne, hogy valaki majd megment...