𝙶𝚎𝚗𝚜𝚑𝚒𝚗 𝙸𝚖𝚙𝚊𝚌𝚝 - 𝙾𝚗𝚎𝚜𝚑𝚘𝚝𝚜 || 𝚑𝚞𝚗𝚐𝚊𝚛𝚒𝚊𝚗 ||

➪𝙰𝚕𝚋𝚎𝚍𝚘

♪𝒯𝒽𝒾𝓈 𝓁ℴ𝓋ℯ

1 éve várom azt a fiút, azt a tudóst haza, akit a legjobban szeretek. A párom: Albedo, Mondstadt alkimistája.

1 éve lépett ki az ajtón azzal, hogy egy fontos kutatást megy végezni, mit csak Liyue városában lehet. Azt mondta, 10 hónap. De ez már több. Minden este lefekvés előtt ránézek az ajtóra, és elkepzélem, mintha belépne az ajtón, boldogan felém fut, megölel stb... De ez persze nem történik meg. Mi van akkor, ha már elfelejtett?"

Írtam naplómba e szavakat, majd egy könnycseppet letörölve arcomról mentem a hálóba aludni. A mai nap se volt másabb mint a többi: hazaértem, letusoltam, fogat mostam, x-eltem naptáromban a napokat...

Nehezen tudtam elaludni, de végül sikerült

~Arra ébredtem, hogy éppen zörög az ajtó. Az ajtófélfához sétáltam, úgy bámultam az ajtót. Nem hogy egy betörő jön. Nem. Én ilyenkor is az én Albedomat várom haza. Hátha...

Majd az ajtó kinyitódásával megjelenik egy szőke haj, majd kék, csillogó szemeivel engem pillant meg legelőször. Végigmér engem. Végre. Végre eljött a pillanat.

Az alkimista mikor megunta a nézegetést, pislogott egyet, majd tovább sétált a mosdóba + azzal a "mit bámulsz?" féle nézéssel.

Legrosszabb rémálmaim egyike megvalósult. Azt hittem elájulok. Pislogtam egy helyben: most mit tegyek?
Állítsam meg és kérdezzem meg: Hello, tudod, hogy ki vagyok?; Vagy: Megbeszélhetnénk a dolgokat?~

De ebben a pillanatban zihálva felkeltem az ágyba. Még egy rosszabb álom. Csodás...

A pillanatban mikor így felébredtem - megálmodtam - az ajtó zörögni kezdett. Újból a hálószoba ajtajához sétáltam és vizslattam, vajon ki érkezik.

Albedo újból felbukkant a szőke hajával, gyönyörű, okos szemeivel, törődő arcával. Máskor én odafutottam volna, megölelgettem, megpuszilgattam volna. De most nem. A testem valahogy... erre nem volt képes. Vajon Azt a "jövőt" is megálmodtam? - efféle kérdések cikáztak a fejemben.
Majd megállt a bejárati ajtóban és újból nézett engem, de most valahogy máshogy: szeretettel. Mint aki hiányolt valakit jó ideje. Ezek valahogy olyan hiánnyal, magánnyal teli szemek, mint az enyémek. De én mit törődve ezzel, - magam sem tudom, miért - visszasétáltam az ágyba. Ha már úgyis az a következmény lesz, minek? Eddig mindig mindent megálmodtam...

Albedo amint meglátta cselekedetem, szaladt is be hozzám a szobába.

-Kicsim... mi a baj? - nézett rám aggódó szemekkel. Szegény, sosem tudott mit szólni az ilyen helyzetekben. Mindig úgy megsajnáltam őt...

Én felültem az ágy szélére könnyes szemekkel.

- Azt álmodtam... hogy csakúgy rámnéztél és mentél is el, mikor ugyanígy hazajöttél. - szipogtam

Albedo erre aranyosan elmosolyodott. Mindigis imádtam a mosolyát... az egész lénye mellett. A mosolya volt nálam az egyik védjegye. Főleg mikor így mosolygott: amikor túl gyerekesen viselkedek, ő próbál megnyugtatni, mint valami óvodást.

- Még szerencse, hogy csak álom volt. - mosolygott aranyosan - Szerintem ő volt az ellentétem. Én az ő helyében egyből siettem volna hozzád, és megölelgettelek volna. Így - és lelökött az ágyra: tényleg megölelt; puszilgatott; és minden, amit elképzelsz.

Végre boldog voltam. Nevettem. Mikor már próbáltam volna beverni a durcit, hogy mennyi időt nem volt itthon, hiányoltam, egyből elfelejtette velem. Ő a legcsodálatosabb ember az egész világon.

- Na de képzeld, hoztam neked ajándékokat minden helyről, ahol jártam.- mondta Albedo csillogó szemekkel

Kisétáltunk a konyhába és tényleg rengeteg ajándék volt az asztalunkon. Fogalmam sincs, hogy mikor volt ideje mindet kipakolni a nagy, akár 8 személyes asztalunkra. Az egész végig volt terítve különböző tárgyakkal, virágokkal, ékszerekkel, és különféle helyek kulturálisan kapcsolódó dolgaival. Ez az ember tényleg vett nekem útközben mindenhonnan ajándékokat.

Egyből oda is szaladtam, mindet megnézegettem, kipróbálgattam, fel is vettem. Nagyon boldog voltam. Közben Albedo vagy boldogan mutogatta nekem a tárgyakat, vagy csak figyelt engem. Inkább csak figyelt. Olyankor mindig én beszéltem neki az adott dologról, kettőnkről kapcsolatban mi jut eszembe róla, mit szeretek benne: ő meg csak nézte az arcomat, szemeimet, ahogy magyaráztam. A szemei csillogtak. Tényleg szeret engem, ahogy én őt.

- Hiányoztál. - szólalt meg egyszer random, érzelmekkel teli.

- Nekem is te.- mondtam meghatodtan.

Majd Albedo felállt a helyéről és lassan megcsókolt.

@JayeB03