Igen, itt van egy újabb Genshin Impact Oneshoot, de úgy gondolom, hogy ezekből sosem elég^^ Nyugodtan kérhettek kis, egy részes storykat, viszont lehetőleg karakter x reader legyen, a többit ti szablyátok meg ꈍᴗꈍ
A zenéket ( melyeket a részekhez csa...
Ő méltóságával ma is el kellett mennünk Inazuma városába, fontos tennivalója akadt ott. Nekem is mennem kellett vele, hiszen én egy vagyok a leghűségesebb katonái közül. Meg kell védenünk Watatsumi szigetét, akármi is a helyzet.
Nos, igazándiból Kokomi miatt mentem mindig, amúgy gyűlölök odautazni. Hogy miért is? Nem utálok onnan senki mást jobban, mint őt, Lady Guujit...
- Örvendek, "Sole of the deep"! ( írói megj.: Gomen, nem találok értelmes magyar fordítást ) - Köszöntötte Lady Guuji Kokomit, de én a fa mögül hallgattam mindent, hiszen elmenekültem - Hol van a kísérőd? Ahj, pedig úgy megnéztem volna megint az aranyos fülecskéit! - sajnálkozott.
- Végül nem jött el, sajnos beteg lett szegény. - mondta sajnálva Kokomi, hisz jól tudja, mennyire nem akarok vele találkozni.
De a beszélgetés több témáját nem hallgathattam, mert távolabbra mentem a biztonság kedvéért. A kis bujkálásomban elkezdtem nézelődni is a pultok között. Megannyi Raiden Shogun figura, ezt követően könyvek, "kardok", ételek és mindent, amit látni kíván az ember, itt megtalálható. Legalább ezért megérte eljönni, nem?
Az idő elteltével egyre sötétebb lett az égbolt, ezzel együtt a felhők is elkezdtek gyülekezni. Leültem egy padra, hogy Ő Méltósága minél hamarabb megtaláljon ha végeztek Lady Guujival, ami tudom, hogy nem most lesz. Reményekkel teli arccal bambultam felfelé, az ég felé, majd az átlátszó cseppek érintését és halk loccsanását kezdtem érezni bőrömön. Nem kellett hozzá sok idő, ezek a cseppek pár perc alatt ezerszer önmagukkal kezdtek hullani a talajra, ezzel már hangosabb zajt kiadva. Lehunytam szemeimet, majd a zivatarban enyhe szusszanásba engedtem magam zuhanni.
Egy kis idő múlva viszont feleszméltem. Hogy mire? Magam is meglepődtem, de egy ember megállt és beszélt hozzám. Jól megfigyeltem, egy lány volt az. Fiatal, de mégis már érettnek látszott az élethez. Biztos van munkája, családja, pénze és mindene, amire szüksége van. Jó emberismerőnek tartom magam, így én úgy gondolom, hogy a szemeiben mégis valami csillogás hiányzott.
- Szia! Miért ülsz a padon ilyen magányosan az esőben? - kérdezte tőlem kislányosan előttem megállva.
-... Oh öhm... szia! - álltam fel egy pillanat alatt egy kis tétovázás után. - Gorou vagyok! Watatsumi szigetről. - nyújtottam kezet.
- Yae Y/N! - mosolygott, de ahogy én hallottam a nevét, egy kissé megrezzentem. Yae... most komolyan? Lady Guuji tényleg nem hagy engem nyugodni.
- Hallottam rólad. Te vagy Kokomi kísérője, ugye? - billentette oldalra fejét, mire én "félve" bólintottam. - Miko említett rólad 1-2 szót. Kokomi mondta nekem, hogy nem igazán kedveled őt. Megértem. Valaki mélyen tiszteli Lady Guujit, valaki pedig el nem tudja viselni. - tette két oldalra kezeit.
- Ha valaki küldött, akár Ő Méltósága, hogy segíts, akár Lady Guuji, hogy vigyél oda, kérlek hagyj. - fordultam el. Meg kell védenem magam. Nem számíthatok folyton ilyen esetekben csak Kokomi segítségére. Milyen segéd vagyok én?
- Én magam jöttem. - fogta meg vállamat.
Ez az első alkalom, hogy valaki ilyet mondott nekem. Az ember, akihez eddig a legközelebb álltam, az Ő Méltósága volt. Minden rossz helyzetből eddig ő segített fel. Ő aggódott értem. Ő hozta nekem a boldogságot. De az sosem volt ilyen érzés. Mintha ő lett volna a nővérkém, vagy az anyukám. De ez más. Mikor megfogta a vállamat és szavait meghallottam, az a különös erő, amit ő bocsátott ki megkongatta szívem harangját, mely fülsüketítően hangzott fejemben. Mi ez az érzés?
- Jól vagy? - tette oda tenyerét homlokomhoz, ezzel még közelebb került hozzám - Teljesen... bevörösödtél... - lett paradicsom színű az ő arca is, mikor realizálta a helyzetet. Én csak próbáltam rejtegetni valahogyan az érzéseimet... - Gondolom nem hoztál magaddal semmi pénzt. - nézett végül fel rám - Én sajnos messze lakom, de 1-2 stand még nyitva lehet. Gyere, együnk valamit, meghívlak. - próbálta ő is elfelejteni az előbb történteket. De mit is lehetne tenni ilyenkor? Elindultam vele az esőben az árusok rengetegébe.
Végül egy egyszerű tofus helyre esett a választásunk. Y/N nagyon édesszájú lehet, mert a "legédesebb mandula tofut" kérte, ami Liyueből származik. Én csak egy egyszerű tofut kértem, nekem ennyi elég. Mind a ketten megettük mindkettőnk adagját, ami teljes megkönnyebültség volt számomra. Eleve nem szeretem, ha rám költenek, most meg hogy Ő költött ételre számomra és nem fogyott volna el... Na jó én már tényleg túlgondolok mindent.
- Még mindig esik az eső. - nézett az égbolt felé szomorúan Y/N.
- Igen... - néztem lefelé én is.
- Én szeretem az esőt. Az illata sokszor megborzongatja, mégis kissé megmelengeti szívemet. Én magam is egy viharos napon születtem. - nézett fel - Milyen érdekes, hogy egy ember személyisége akár azon is múlhat, hogy a születése idejében éppen milyen időjárás volt! Engem valaki nagyon szeret, valaki gyűlöl... Sokszor vagyok szomorú... - kezdtek folyni könnycseppei arcán, szinte láthatatlanul az esőben. A hideg miatt viszont eléggé láthatóan didergett.
- Mi a baj? - álltam meg vele szemben.
Szomorú, üres tekintetét rám szegezte. Tényleg, mint az eső. A szépet és a szürkeséget is lehet benne látni. Mikor éppen nincsen semmi baj, ezért nem látszik semmi csillogás, öröm a szemeiben. Mert valószínűleg egész életében kimaradt valamiből. Valamiből, ami az emberek életében a legfontosabb elem: a szeretetből.
Az idő miatt egy pulóver is volt nálam mindent sejtően, amit két vállára ráterítettem. Két karommal átöleltem és kezemmel magamhoz húztam fejét.
- Én leszek a barátod. Sőt, a legjobb barátod is, ha azt szeretnéd. - mondtam neki egyre közelebb bújva hozzá.
- Gorou... nem lehetnénk kicsit többek mint... szimpla barátok? - tolt el magától és bánatos íriszeit enyéimre szegezte.
- ... ha az megvígasztal. - mondtam kisebb tétovázás után.
