An old secret [dramione]

12. Fogságban

Hermione Granger szemszöge:

Sokszor olvastam történeteket, melyekben elrabolnak valakit aztán majd jön a szőke herceg és megmenti. A vicces, hogy senki sem gondolná, hogy ilyen könyveket is szerettem olvasni. Mindenki csak az eminens diákot látta bennem, mintha az életem legjobb perceit a tankönyvek felett tölteném. Igaz, hogy amikor megtudtam, hogy varázslatos képességeim vannak bújtam a könyveket, és kerestem a logikus megoldásokat.

Gyermekként pozitív gondolkodásomat elhomályosította a naivitásom, és már kicsiként estem pofára sokszor. Aztán hamar megtanultam felkelni a földről, és tovább sétálni. Mert te megállhatsz, az idő nem fog megállni és megvárni. Később elkezdtem reálisan a világ felé fordulni, és ez egészen jól ment, míg meg nem kaptam a levelet Dumbledore professzortól. Onnantól kezdve egészen más irányt vett az életem. Harryvel és Ronnal a sok kaland, csínytevés. Hiába könyveltek el az emberek eminens diáknak, mindentudó, idegesítő kölyöknek, az igazi barátaim tudták, hogy milyen vagyok. És ez éltetett. Más nem is számított.

Olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy klisés romantikus filmben szerepelnék. Nem szerettem a romantikus filmeket... Anya és apa sokszor néztek, de én már az első pillanattól kezdve meg tudtam mondani a történet végét és ez így már nem tartotta fel az érdeklődésem a romantikus filmek iránt.

De most nem egy romantikus könyvben vagy filmben vagyok, nem jön a szőke herceg, aki megment... és Merlinre! Nagyon hideg van! Egy pinceszerű helyen lehettem, ugyanis bódítóan fülledt szag terjengett, és egy nagyon kicsi rácsos ablakocska volt csak az egész helyiségben, ami az egyetlen fényforrásomat nyújtotta. A kezeim össze voltak kötve, és a szájon való lélegzést is gátolta egy tapasz. Már csak az kéne, hogy jöjjön valami nagydarab ember, aki majd elvisz a főnökéhez, hogy az megerőszakolhasson, vagy mi is szokott ilyenko...

Léptek.

Kulcs csörgés.

Suttogás.

- Helló Kedvesem, végre felébredtél - hallottam meg egy ismerősen csengő, negédes hangot. - Remélem hiányoztam.

- Roger? - néztem rá meglepetten. - Hogy tehetted?!

- Mit édesem?

- Mit?! Hogy elraboltál, miért? Ártottam én neked, hogy ezt tetted? - sziszegtem idegesen.

- Először csak a pozíciómat vetted el, aztán belefúrtad magad az emberek szívébe, így te lettél a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya vezetője... Helyettem. Egy ideig nagyon haragudtam rád emiatt, de ezt persze nem mutattam ki, de aztán eljött az idő, mikor felfigyeltem a kerek kis popsidra - nézett a szemembe perverz vigyorral az arcán - tenyérbe illő melleidre...

- Undorító vagy! Hogy képzelted, hogy elrabolsz? Azt hiszed nem jönnek utánam?

- Mégis ki jönne utánad? - nevetett fel keserűen. - Egy pasit nem szedtél fel a Weasley bohóc óta... Ki keresne téged? A nagy Harry Potter? Kisebb dolga is nagyobb, minthogy azzal foglalkozzon te hol vagy. De persze nem kell aggódnod, gondoskodtam róla, hogy ne akadjanak a nyomodra - az elégedett feje láttán felment bennem a pumpa, eddig hittem azt, hogy okosabb vagyok, és sec - perc alatt kijutok innen, de most? Kezdek kételkedni.

- Hogy képzeled, hogy elvesed az életem? Ezt nem teheted! Mit akarsz tőlem? Mire jó neked ez az egész? - keltem ki magamból, az utolsó mondatot, szinte már torkom szakadtából üvöltöttem, pedig biztos vagyok benne, hogy rajta és rajtam kívül más nem hallotta.

- Egyelőre elég Hermione ha ennyit tudsz, már ez is sok volt - lépett az ajtóhoz, és mielőtt kilépett volna rajta még visszaszólt. - Pár óra múlva vissza jövök, addig ajánlom, hogy nyugodt legyél, mint a szélcsend - ez egy szóvicc akart lenni? - Majd jövök - perverz vigyora volt az utolsó, amit láttam mielőtt kilépett volna.