Átkelni az aranyhídon

9. Kolléga

2000. január 3. (hétfő)

Az újév békésen telt el a Roxfort falai közt, a tanári kar egy csendes italozással és koccintással zárta az évet. Még a szellemek is csatlakoztak hozzánk, Frics is benézett pár percre, ráadásul az igazgatónő oldott hangulata arra engedett következtetni, sikerült elhelyeznie (vagy inkább megszabadulnia) a kőtől. Számomra az est fénypontját mégis az adta, hogy egy aprócska pillanatra kettesben maradtunk Perselusszal, aki ekkor (ellentmondást nem tűrő hangon) közölte, a következő hétfőn elmegyünk arra a bizonyos kiállításra.

Ez a következő hétfő ma van, és sikeresen elaludtam.

Az egész Ginny hibája, amiért egy perc nyugtot nem hagyott nekem, amióta elárultam neki, mi történt karácsonykor. Naponta kaptam a tippeket, hogy mit is kéne viselnem a „légyottunkhoz" (leírni is alig tudom ezt a szörnyű kifejezést), és hajnali kettőig arról vitatkoztunk, mi is lenne a következő lépés. Valamikor három után jöhetett álom szememre, mert alig rémlik, mit csináltam kora reggel. Olyasmi dereng, hogy leütöttem a vijjogó ébresztőórámat, az óvintézkedés gyanánt rászórt bűbájaim miatt viszont ez nem igen kottyant meg neki, de aztán egy jól célzott varázslattal porrá hamvasztottam a fránya szerkezetet.

A következő, már sokkal tisztább emlékkép, hogy hangos dörömbölés szakítja meg a mesés álmomat. Bosszúsan kikászálódtam az ágyból, a képemet valószínűleg egy zombi is megirigyelhette volna. Mielőtt feltápászkodhattam volna a lárma újra felhangzott, így szitkozódva az ajtóhoz kecmeregtem, majd dühödten kitártam, készen arra, hogy bárki is tartózkodott a túloldalon, én bizony le fogom harapni a fejét.

A küszöb túloldaláról Perselus nézett le rám szigorúan, maga előtt összefont karjai nem kecsegtettek semmi jóval. Merev testtartása alól csupán a jobb mutatóujja képezett kivételt, amely türelmetlenül mozgott fel és alá. Sokatmondó megjelenése miatt nem volt szüksége arra, hogy nem tetszését szavakban is kifejezze, így tekintete némán söpört végig rajtam. Amikor szemöldöke felszaladt a homlokán, akkor megrökönyödve konstatáltam, hogy még mindig a Micimackós hálóingemet viselem.

– Látom, elfelejtetted, hogy ma programunk van – szólt mézes-mázos hangon, gonosz mosollyal az arcán.

Egy értelmetlen krákogás hagyta el a számat, aztán villámgyorsan a szekrényemhez fordultam, kikaptam belőle az odakészített mélyvörös taláromat, és berohantam a fürdőszobámba. A tükörben megcsodálhattam az égnek álló frizurámat, úgyhogy jobb kezemmel segítség után kapkodva előrántottam a hajkefém a törülközőm alól, a másikkal a fogkefém után kutattam.

A sietségem közben hallottam, ahogy Perselus belép a szobámba és becsukja maga mögött az ajtót. Ekkor nyilallt belém, hogy még sohasem járt itt, és a helyiség épp nem állt vendégek fogadására alkalmas állapotban. Az én lakrészem jóval kisebb volt az övénél, egy szobából és a hozzá tartozó zuhanyzóból állt, de ez nem jelentette azt, hogy ne tudtam volna benne fejetlenséget teremteni.

– Mi történt itt, felrobbant valami? – célozott a rendetlenségre.

Visszamorogtam volna, hogy egy szabályos káosz uralkodik a szálláshelyemen, ráadásul tökéletesen tisztában vagyok vele, mit hol találok, de a szám tele volt fogkrémmel. Gyorsan kiköptem mosdókagylóba és kilestem az ajtóból.

Perselus egy könyvkupacot rakott arrébb a székemről, hogy leülhessen, majd miután helyet foglalt, Csámpás a lábához simulva üdvözölte.

– Szemmel tartalak, te dög – mondta egy fintor kíséretében. – Csak semmi karmolászás.