Átkelni az aranyhídon

10. Csokoládé

2000. február 14 (hétfő)

A Valentin-napot már akkor is gyűlöltem, amikor egy mocskos denevér nem törte össze a szívemet. Tehát teljesen normális, hogy ma bal lábbal keltem, valamint az sem meglepő, hogy az első dolgom volt egy ügyetlen elsőévesre ráripakodni, aki nekem jött a Nagyterem bejáratánál. Miután kissé lehiggadtam, észrevettem Toby Stephens bűnbánó, elkerekedett szemeit, és azt is, hogy hiányzott mellőle az egyébként elmaradhatatlan társa, Caesar, a büdi varangy.

A lelkiismeret furdalás rögtön mardosni kezdett, amikor a balszerencsés fiú egy doboz csokoládét nyomott a kezembe, aztán minden további szó nélkül, vörös ábrázattal eliszkolt a közelemből. Az ajándékot, bár kicsit ügyetlenül csomagolták piros, ugráló szívecskékkel tarkított papírba, látszott, hogy sok törődéssel készítették elő. A gyerkőc egy lapot is mellékelt mellé, amin ez állt: „Hermijónénak, bóldog Valentin Napot!".

Miután feldolgoztam a tényt, hogy az egyetlen hímnemű egyed, aki érdeklődést mutat irányomban, alig múlt tizenegy, elindultam a tanári asztalok felé. Útközben kiszabadítottam a dobozt giccses börtönéből, majd csupán néhány másodperc alatt befaltam a bonbonok harmadát.

– Ó, látom, nincs hiányod titkos hódolóból – köszöntött Pomona az édességre célozva. – A nap még épp hogy csak elkezdődött! Nagyon irigyellek, én még nem kaptam semmit.

Kijavítottam volna a tévképzetét, de az asztalnál nem csak Bimba professzor, hanem a pincedög is már nagyban reggelizett. Mostanában sosem futottam össze vele ilyen korán, gyanítottam, hogy a szobájában étkezett. A jelenléte kizökkentett a morcos hangulatomból, kicsit összezavart, úgyhogy válasz nélkül huppantam le a helyemre. Döbbenetemre a denevér is nyugtázta jelenlétemet, egy kifürkészhetetlen pillantással végigmért, aztán újra a tányérja tartalmával kezdett foglalatoskodni.

– Megfontolatlanság csak úgy elfogyasztani egy ismeretlentől kapott ajándékot – mondta kisvártatva, miközben hihetetlen precizitással helyezett három uborkaszeletet a pirítósára. – Egyenesen ostobaság, a legegyszerűbb csokoládéba bájitalt keveri, az íze könnyűszerrel elnyomja a legtöbb méreg keserűségét.

– Jaj, ne fecsegj nekem mérgekről hét óra előtt, Perselus – szidta le Pomona, aztán rám mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy nem kevert senki semmit a finomságba, kit ne bűvölne el a mi bájos Hermionénk? Hadd élvezze a lány a figyelmet!

– Ki mondta, hogy ismeretlentől kaptam? – intéztem szavaimat Perselushoz, mialatt kitöltöttem a kávémat. – Személyesen adták át.

Bimba professzor vihorászásba tört ki, aztán rám kacsintott. Ahogy Perselus kelletlenül elhúzta a száját, majd némán tovább majszolta a szendvicsét, elégedetten állapítottam meg, hogy sikerült felbosszantanom. Az asztal közepére toltam a dobozt, azután a kávémat kortyolgatva, lassan, nagy ceremónia közepette tovább falatoztam belőle, remélve, hogy nagyon idegesíti. Körülbelül öt percig bírta az előadásomat, aztán búcsú nélkül kivonult a teremből.

A jó hír, hogy végre túltettem magam a szánalmas siránkozáson. A gyenge Hermione, aki olyan nyomorultan meghunyászkodva kúszott a professzora után, mint egy kóbor eb, már a múlté.

Az új Hermione mindent megtesz, hogy ott szívassa a pincedögöt, ahol lehet.

Nincs értelme kerülgetni a lényeget, egyszerűen kihasznált. Amint megtalálta a választ, a megoldást a problémájára, úgy hajított el, mint egy használt rongyot. A felkészítő tanfolyamom továbbra is zavartalanul folyik, habár alig szólunk egymáshoz, mégis meglepően jól haladunk. Abban is biztos vagyok, hogy év végén megkapom az áhított ajánlást tőle, csakhogy megszabaduljon tőlem. Természetesen legilimencia gyakorlatokat már nem tart nekem, és azóta sem tettem be a lábam a laborba. Mindazok után, amin együtt keresztülmentünk, képes volt egyik pillanatról a másikra bezárni előttem az ajtót. Szó szerint és átvitt értelemben is.