Átkelni az aranyhídon

3./1 Whisky

1999. szeptember 19 (vasárnap)

Hurrá, húsz éves vagyok! Reggel ajándékok tömkelege várt az asztalomon. Csámpás az ölemben dorombolt miközben kibontottam őket, ma ő is a legjobb oldalát mutatta. Anya és Apa egy gyönyörű arany nyakláncot küldött, amin egy Aszklépiosz botját ábrázoló, apró medál lógott. Mrs. Weasley a szokásos süteményadagot postázta Errollal, ami egy hadseregnek egy hétig is elég lenne, Harry és Ginny divatos ruhákkal leptek meg (amiket minden kétséget kizáróan Ginny választott, Harry maximum bólogatott), Rontól pedig pennákat kaptam. Az utóbbinak különösen örültem, mert bizonyítékul szolgált, hogy még mindig barátok vagyunk. Már több, mint egy éve szakítottunk, de így is néha kínos csönd telepedett a beszélgetéseinkre, kiváltképp, ha a szerelemi életünk volt a téma. Nagyon fájt volna, ha idegenekké váltunk volna, hála az égnek az olykor-olykor felbukkanó kellemetlen kérdések kivételével sikerült visszatérnünk a régi kapcsolatunkhoz.

Még közvetetten Piton is megajándékozott, egy üzenet várt a csomagok mellett, hogy kivételesen elmarad a hétvégi munkakötelességem, ma szabad napot kaptam. Ha egy kicsit is ismert volna, tudhatta volna, hogy ezt inkább büntetésként élem meg. Ami azt illeti, nem vagyok biztos benne, hogy nem annak szánta-e.

A hétpecsétes titkának felfedezése után elsősorban azon dolgoztam, hogy értelmesen tudjak kommunikálni vele, amikor nem a „régi önmaga". Sikerült is azt a látszatott keltenem, hogy nem hat rám a lenyűgözően csodás megjelenése, ebben készségesen segített ő is, mert nézhetett ki akárhogy, még mindig egy undok dög maradt. Ahelyett azonban, hogy beavatott volna a kísérletei részleteibe, ragaszkodott hozzá, hogy előbb megismerjem a laborja pontos felépítését, tartalmát, továbbá a hozzá tartozó általános szabályokat.

Erre szerinte nem létezett jobb megoldás, mint a helyiség kipucolása.

El sem hiszem, hogy rávett, hogy megint a takarítónője legyek.

Ám az üstök tisztogatása is jobb lenne a semmittevésnél, nem tudok mit kezdeni magammal. Folyton azon agyalok, mi történhetett pontosan, amitől ilyenné vált, és, hogy miért nem sikerült még teljesen megszabadulnia a „tünetektől". A fejem zsong az ötletektől. Később részletezem.

1999. október 1. (péntek)

Oké, a később tovább húzódott, mit gondoltam. De annyi minden történt!

Először is a korábbi feltételezésem, hogy a felrobbantott szertár hozzávalóit nem kell pótolnom, tévesnek bizonyult. Miután kaptam még néhány fejmosást arról, hogy mibe üssem bele az orromat, Piton közölte, hogy mielőtt belelovalljuk magunkat a kísérletekbe, le kell rónom neki a tartozásom egy részét, avagy fel kell töltenem a megrongálódott bájitalkészletet. Természetesen ilyen fontos ügyletet nem lehet egyedül rám bízni, minden egyes vételt személyesen neki is ellenőriznie kell minőségi és ár-érték arány szempontból, még akkor is, ha a szerinte húgyagyú diákok fogják használni őket.

Ez azt jelentette, hogy el kellett vele mennem vásárolni.

Inkább így írom: EL KELLETT VELE MENNEM VÁSÁROLNI!

Azt gondoltam, hogy a legnagyobb megpróbáltatást az jelenti majd, hogy meggyőzzem, adja át a tudásának egy részét, de rémesen nagyot tévedtem.

Szeptember végére, egy szombati napra tűzte ki a közös kiruccanásunk időpontját. Persze nem volt hajlandó bővebben tájékoztatni arról, hogy tulajdonképpen hova is megyünk, és a fantáziám rögtön szárnyakra kapott. Elképzeltem a legbelsőbb, legmagasabb bájitalkörök titkos gyűlését, mint helyszínt, felmerült bennem egy rejtett, ritkaságokkal teli kereskedés, mint lehetőség, de még azt is megfontoltam, hogy Piton személyesen ismer eladókat, és valamiféle búvóhelyen rendezünk találkát.