Átkelni az aranyhídon

6. Katedra

1999. november 6. (szombat)

Ma a szokásos gyakorlathoz készülődtünk a laborban, amikor felötlött bennem egy kérdés, ami már amúgy is régóta fúrta az oldalamat. A délután hetek óta a legkedvezőbb alkalomként kínálkozott felhozni a témát, mindketten jó hangulatban voltunk, Perselus azért, mert a sarokban éppen egy új adag Veritaserum készült, én pedig azért, mert addig egész nap egy rossz szavunk sem volt egymáshoz.

– Miért pont azt választottad, hogy „a lelkiismeret ezer tanú"?

A titkos átjáróhoz tartozó jelszavára céloztam, amit az egyszerűség kedvéért azóta sem változtatott meg. A kérdésre viszonzásul egy sötét pillantást kaptam, de álltam a tekintetét. Végül sóhajtva megdörzsölte az arcát, mintha egy vámpír lennék, aki kiszívta belőle az utolsó csepp ellenállást is.

– A lelkiismeret egymaga ezer tanú – javított ki. – Nincs ebben semmi érdekes, egy szólás, amit jobb megfogadni. Amire te szemlátomást rá sem hederítettél, amikor gondolkodás nélkül betörtél a laboromba. Hallottad már azt a kifejezést, hogy magánügy?

– Az én lelkiismeretem jól van, köszöni szépen – szegtem fel a fejemet egy újabb szócsatára készülve. – Nyomos indokom volt rá, hogy kutassak utánad... – Felhorkant, majd egy pálcasuhintással arrébb tolta az asztalt és a szőnyeget. – De nem hiszem, hogy csak ennyi lenne a magyarázat. Sok bölcs latin mondás akad, miért pont ezt választottad?

– A gyerekkoromról ne regéljek? – fordult felém ingerülten. – Gyakorolni akarsz, vagy inkább fonjuk be egymás haját?

– Előbb megmosnám a tiedet, ha nem haragszol.

Perselus keresztbe tette maga előtt a karjait, bal szeme idegesen rángatózni kezdett, úgyhogy jobbnak láttam tovább nem feszegetni a kérdést.

– Oké, hagyjuk. – Én is előhúztam a varázspálcámat. – Kezdhetnénk rögtön a gondolati kapcsolattal? Nem vettem észre, hogy a bemelegítő gyakorlatok segítenének.

– És mi adta neked azt az illúziót, hogy te döntöd el, mit csinálunk? – morogta egy fintor kíséretében. Biztosan káprázott a szemem, de egy pillanatra úgy tűnt, megsértette a zsíros hajára vonatkozó megjegyzésem. – Elég nyűgöt okozol nekem a nélkül is, hogy megkérdőjelezed a tanítási módszereimet. Ha észreveszed a különbséget, ha nem, esszenciális, hogy úgy folytassuk ezeket az órákat, ahogy eddig.

– De már vagy egy hónapja nem haladok előre! – keltem ki magamból, egyszerre előtört belőlem a düh, amit a saját alkalmatlanságom miatt éreztem. – Egy nyamvadt lépést sem tudok tenni a gondolati hídon, ráadásul a legbonyolultabb elme, amiben olvasni tudok, még mindig egy rágcsálóhoz tartozik!

– Megmondtam, hogy időbe fog telni, amíg elsajátítod a varázslatot – szólt szelídebben, karjait leeresztve. – Ha nem végzünk bemelegítéseket, az elméd nagyon hamar el fog fáradni, csak úgy, mint egy izom a testedben. Már így is állandóan túlerőltetted magad. – Végigmért, majd kis szünet után folytatta. – Semmi köze sincs ahhoz, hogy nem lennél elég erős boszorkány. Csak türelemre van szükséged.

Közelebb lépett hozzám, aztán kezét a vállamra helyezte. Felszegett fejjel néztem a szemébe, és nehézkesen visszafogtam a könnyeimet. Még csak az hiányzott, hogy bőgjek előtte, elvesztve azt a kicsi kis elismerést, amit nagy nehezen kicsikartam belőle. Talán egy percig csendben, egymásra meredve álltunk, míg végül megadóan, a szemkontaktust tartva bólintottam.

– Akkor lássunk neki – mondta, és kissé eltávolodott tőlem.

Azt akartam, hogy visszategye a kezét a vállamra és tovább vigasztaljon, de ezt persze nem mertem kimondani. Perselus egy könnyed mozdulattal körénk vonta a határoló varázslatot, és belefogtunk a meditációba, igyekeztem kiüríteni az elmémet. Ez után következett az egerek érzéseinek felismerése, majd egy gyorsan összeeszkábált, miniatűr labirintusba helyezve a rágcsálókat sugallnom kellett feléjük a megfelelő irányt, hogy elsőre eltalálják a helyes utat.