Átkelni az aranyhídon

2. Papírzacskó

1999. szeptember 16. (csütörtök)

McGalagony kérése, hogy elkerüljem a Pincedenevért, nem bizonyult különösebb kihívásnak, sőt, egyre inkább kezd zavarni, hogy mennyire egyszerű.

Korán szoktam reggelizni a Nagyteremben, ma sem tettem másként. Imádok aludni, de minden szabad percemet ki kell használnom arra, hogy az újonnan beszerezett, bájitalokról szóló könyveket böngésszem, és a tanuláshoz szükségem van a kalóriákra. Még a tanév kezdete előtt volt egy röpke álmom, hogy így sikerül lenyűgöznöm a felettesem, de szemlátomást az a kis idő, amíg távol voltam a Roxfort falaitól és a Pincebőregértől, elfeledtette velem, kivel is állok szemben. Kívülről fújhattam volna az összes, mérgekről szóló enciklopédiát, lefogadom, hogy akkor is talált volna okot rá, hogy engem szapuljon.

Szóval a hajnali órákban való étkezés egyfajta szertartássá vált, aminek egyik hátulütője sajnos az, hogy emlegetett professzorom is ekkor szokta elfogyasztani a reggeli teáját és pirítósát. Minden nap, óramű pontossággal fél hatkor megjelenik az ajtóban, majd hangtalanul végigsuhan a termen, mint valami fantom, hogy aztán a tanári asztal végében foglaljon helyet. Azután felhörpinti az Earl Greyt, a Reggeli Prófétát böngészve elmajszol két szelet pirítóst (mindig vaj nélkül, sajttal és uborkával, ami már önmagában nem százas), azután szúrós tekintett lövell mindenki felé, aki netalántán a közelben tartózkodik, végül, miután a frászt hozta a környezetére, elégedetten távozik az alagsor felé.

Ma reggel mérlegeltem, hogy kivételesen később reggelizem, nehogy találkozzunk, de aztán úgy döntöttem, eléggé hátráltatja már az előremenetelemet, és majd úgy teszek, mintha nem is venném észre, hogy ott van. Az elhatározásom egészen a Nagyterem ajtajáig tartott, ott megtorpantam, az órámra pillantva az öt óra negyvenet mutatott. Tépelődtem, hogy mégis jobb lenne-e várni, és óvatosan belestem a helyiségbe. Ám bent csak néhány hollóhátas és griffendéles diákot ismertem fel, a tanári asztal székei üresen álltak.

Örülök, hogy bár nincs katedrám, én is ott foglalhatok helyet, még akkor is, ha a Pincevakond mellett kell ülnöm, eléggé kínosan érezném magam a tanulók közt. Kapva az alkalmon, hogy tiszta a levegő, a megszokott helyemhez iszkoltam, és habzsolni kezdtem a felbukkanó lekváros fánkot. Feleslegesen siettem, mert a Pincedög nem bukkant fel.

Ez elég különös volt, de aztán eszembe jutott a lehetőség, hogy ő is kerülni akar engem, úgyhogy nyugodtan falatoztam tovább. Néhány perccel később Bimba professzor is csatlakozott hozzám, és kellemesen elcsevegtünk különböző semmiségekről. Sejtettem, hogy a tegnapelőtti incidensem már az egész kastélyt bejárta, úgyhogy nem lepődtem meg, mikor hirtelen témát váltva a tanárnő a vállamra helyezte a kezét.

– Ne szontyolodj el, mindannyian estünk már hasonló helyzetbe, mint te, idővel majd ez is elmúlik. Hagyd, hadd morogja ki magát a zsémbes Pincevarjú, befészkeli magát a sötét odújába, aztán, ha megenyhült, majd előjön.

Itt megjegyzem, kivételesen nem én neveztem át kedvenc pincelidércemet, Bimba professzor valóban ezeket a szavakat használta. Biztosan tudom, mert felötlött előttem a kép, amint a zsörtölődő Pincedenevér beeszi magát az alagsor egyik eldugott sarkába, és a feltörő röhögőgörcstől a tányéromra prüszköltem a teám maradékát.

– Jut eszembe, nem jött el tegnap az üvegházba, pedig be akarta gyűjteni a mandragóra gyökereket. – A tanárnő mosolyogva rám kacsintott. – Lehet, hogy rám is haragszik valamiért.

Bár a Pinceárnynak sok mindent fel lehet róni, a precizitás, megfontoltság és körültekintőség az erényei közé tartoznak, kiváltképp, ha hozzávalókról volt szó. Egyáltalán nem volt jellemző rá, hogy egy fontos gyógynövényt ne szerezzen be, még ha épp fújtat is valakire, ezért piszkálni kezdett a távolléte.