Francia, gitár és Louis

5. Fejeztet

Ma reggel Niallel indultam suliba. A zöld Kanken-em nagyobb zsebébe bedobtam a reggelim, majd indultam is a kapuban várakozó fiú felé.

-Na jó reggelt! Az megvan, hogy háromnegyed nyolc van? Hol voltál eddig? El fogunk késni! - tájékozatott cseppet sem kedvesen szőkehajú barátom, és az idegességét teljesen jogosnak tartottam.

-Ő....fussunk - javasoltam, majd hátizsákkal és gitártokkal a hátamon futásnak eredtem.

-Te nem vagy normális - mondta ki a nyilvánvalót a fiú és ő is rohanni kezdett, hogy utolérjen.

Csengőre estünk be angolra, már meg sem lepődtem azon, hogy ismét eltollászkodtam az időt.

Ebédszünetben úgy döntöttem, hogy megkeresem végre Louist és visszaadom neki a nadrágot. Már tegnap reggel vissza kellett volna adnom! De hülye vagyok! Remélem azért volt másik tesigatyája... El is indultam az udvarra, mert gondoltam ő is kint lesz, mint a többi normális diák. Az udvarra vezető lépcső tetejéről kémleltem körbe, hátha észreveszem a kékszemű angyalt, de sehol sem láttam. Visszabaktattam az aulába, de ott sem találtam, ígyhát elindultam az 5-ös felé, ahová még első nap ment be. Benyitottam az ajtón és azonnal megpillantottam az asztalra boruló fiút. A vállai rázkódtak és halkan szipogott. Talán sírt? Hát persze, hogy sírt, még te sem lehetsz ennyire hülye, Harry! Halkan odasétáltam mellé, és a vállára simítottam a tenyerem.

-Hé, ... Louis - próbálkoztam kinyögni valami értelmeset, ami valljuk be, nem nagyon sikerült. Már majdnem megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, de szerencsére még időben rájöttem, hogy felesleges, hiszen tisztán látszik, hogy nincs. -Mi a baj? - kérdeztem lágyan. A dadogásom is elmúlt, hiszen arra koncentráltam, hogy segítsek ennek a csodálatos teremtménynek.

-Anya... - suttogott erőtlenül.

-Hm? - próbálkoztam tovább a faggatással, valljuk be elég gyengén.

-Kórházban van. Végső stádiumú leukémia - nyelt egy nagyot és könnytől csillogó, kivörösödött szemeivel egyenesen az én zöldjeimbe nézett.

-Sajnálom - mondtam az első dolgot, ami eszembe jutott, de egyből meg is bántam, hiszen ő nem megy semmire az én sajnálatommal, így próbáltam menteni a helyzetet - tudok valahogy segíteni?

Lehajtotta a fejét és erőtlenül megköszörülte a torkát.

-Csak hagyj egyedül, kérlek - mondta ki, ami szíven ütött. Bár mit is gondoltam? Hogy majd a karjaimba omlik? Ne légy ilyen naiv, Harry!

-Ő, oké. Akkor ide rakom a nadrágod, és már megyek is - terítettem a darabot a fiú székére.

-Köszi.

Elindultam, hogy visszamenjek a termünkbe, de meghallottam a kissé rekedtes, édes hangot.

-Harry? Lehetne, hogy mégis maradj egy kicsit? - kérdezte gyengéden.

Haboztam egy pillanatig, majd bólintottam és leültem Louis mellé a szomszédos székek egyikére.

-Köszönöm - sóhajtott, majd visszahajtotta fejét az alkarjára.

-Én szívesen maradok - mondtam őszintén és óvatosan megsimítottam a karját. Erre ő apró mosollyal az ajkán felnézett, majd hirtelen teljes súlyával rámnehezedve, szorosan átölelt. Én ezt természetesen egyáltalán nem bántam, viszont eléggé meglepett a hevessége. Karjaimat összefontam a háta mögött és az arcomon egy hatalmas, levakarhatatlan vigyorral öleltem az összetört fiút.

-Olyan jó barát vagy, Harry - suttogta kedvesen, de ez számomra inkább ért fel egy halálos ítélettel, mintsem egy őszinte, jólelkű elismeréssel.