Francia, gitár és Louis

7. Fejezet

Reggel a megszokottnál is előbb ébredtem. Legalábbis azt hittem, hiszen az ébresztőm nem csipogott idegesítően a fülembe.

Álmosan, nagyokat pislogva kitapogattam az éjjeli szekrényen lévő telefonomat, majd nagy nehezen leolvastam az időt. 9:53. Azt hittem, menten elájulok, vagy legalábbis nem látok jól, ezért megdörzsöltem a szemeimet, majd újra visszapillantottam a készülékre. Még mindig nem változott semmi, pedig én őszintén reméltem, hogy mire újra kinyitom a szemem, a kilences legalább hatosra változik. De inkább ötösre. Tányér nagyságú pupillákkal ugrottam ki az ágyból, hogy a matracon békésen szundikáló, iszonyú aranyos Lou-t is felébresszem. Mellé térdeltem, a lábam a vállához ért, én pedig megborzongtam. Már több, mint egy hete ez van. Ha megérintem, vagy egyáltalán csak meglátom ezt a fiút, a gyomrom görcsbe rándul, a szavaim a torkomon akadnak és az egész testemet jóleső bizsergés keríti hatalmába. Most pedig itt van a szobámban! És milyen édesen szuszog! Mit meg nem adnék, hogy akár csak egyszer a karjaimban tegye ugyanezt!

-Hé...Lou - kerekedtem felül az agyamban cikázó gondolatokon, és simogattam meg gyengéden a takaró alól kilógó kart. Erre a kékszemű csak mordult egyet és az oldalára fordult. Nem volt szívem felébreszteni.

-Fel kell kelned, nem állítottam ébresztőt, lekéstük az első két órát - suttogtam.

-Én a nulladikat is - mondta halálos nyugalommal, majd a fejére húzta a takarót - már úgyis mindegy - morogta a vastag anyagon keresztül. Én még néhány másodpercig némán ültem a matrac szélén, azon gondolkodva, hogy most mitévő legyek, mire ismét egyenletes szuszogást hallottam a paplan alól.

-Louis, most komolyan - szóltam határozottan, és én sem értettem, hirtelen mire fel lettem ilyen szörnyen magabiztos.

-Jaj, hagyd már nagyfiú - kezdte, és kibújt a védelmet jelentő takaró alól - megkérjük anyáékat, hogy igazolják le - mondta, de mire a végére ért, gyönyörű azúrjai könnyel teltek meg. Nagyot nyelt, láthatóan próbálta visszatartani megállíthatatlan cseppeket. - Harry - suttogta, és a karjaimba fészkelte magát - anya!

-Shh, Lou, nyugi. Minden rendben lesz - súgtam, de egyből rájöttem, mekkora hülyeséget mondtam. Basszus Harry! Már hogy lenne minden rendben? Hát ez briliáns.

Mivel jobb ötletem nem volt, tovább öleltem összetört szerelmem. Lassan ringattam magunkat és körkörös mozdulatokkal a hátát simogattam. Édes kicsi Lou-m. Bár tudnád, mennyire szeretlek...

Nagyjából fél órát ültünk a matracon egymás karjaiban, majd mikor Louis kissé megnyugodni látszott, lecsoszogtunk a konyhába reggelit készíteni. Míg Lou a tojásokat törte fel, én kiszaladtam a mosdóba. Miután megmostam a kezem, gyorsan megírtam anyának a történteket és iszonyúan reméltem, hogy nem fog nagyon haragudni. Ezután visszacaplattam a konyhába és segítettem a pirítósok elkészítésében.

-Na, mit csináljunk? - kérdezte a fiú a konyhapultnak dőlve, míg én szorgosan öblítettem az edényeket - Ha már mosogatni nem engedtél... - mondta csipkelődő hangnemben, hatalmas mosollyal az arcán, ami valljuk be, elég elbűvölő volt. Mondjuk ő mikor nem az?

-Persze, hogy nem engedtelek, hisz te vagy a vendég - dorgáltam meg, majd folytattam - nézhetnénk filmet, vagy elmehetnénk sétálni. De, ha inkább hazamennél, nekem az is tökéletes.

-Ne viccelj, nyilván maradok - mosolygott továbbra is, már csak kissé kipirosodott szemein látszott az iménti közel fél órás zokogás - amúgy sem akarok hazamenni ahhoz a féreghez - jelentette ki, most már kifejezéstelen arccal.

-Rendben - mondtam bénán.

-Van itthon mandula? - kérdezte hirtelen, néhány másodpercnyi hallgatás után.

-Ő....aham - válaszoltam. Gondolom elég fura képet vághattam, mert értetlenségemet ő is szóvá tette.

-Ahj, Harry. Van egy tök jó recept, valami mandulás süti. Kipróbálhatnánk - magyarázta, mire én csak sután bólintottam.

-Oké. Ezt befejezem - mutattam a kezemben tartott tányérra - és kezdhetjük.

A délelőtt maradék körülbelül egy órája, és a délutánból még kettő a sütisütés jegyében telt. Már az fél órába telt, hogy megkeressük az interneten az említett receptet, majd még ugyanennyibe, míg összeszedtük a hozzávalókat. Lou először gyakorlatiasnak tűnt, de a rutinos mozdulatok az első hozzávaló kimérésénél eltűntek, és helyüket felváltotta a szerencsétlenkedés. Persze ez velem sem volt másképp. Mikor Louis éppen a tálban keverte a hozzávalókat én elbambultam, és egy egész rekesz tojást a földre ejtettem. Az arcom olyan vörös lett, mint még soha és csak remélni tudtam, hogy Lou nem vette észre, hogy lényegében „miatta" ejtettem le a tartót. Szerencsére ezen egy boldog, önfeledt nevetés kíséretében hamar túllendültünk és folytattuk a munkát. Kettő órakor a lisztben, cukorban és egyéb alapanyagokban úszó konyha közepén állva, egy hatalmas tál, kissé égett sütivel a kezünkben kémleltünk körbe.

-Mennyire lehet rossz? - kérdezte Lou egy darabot az ujjai között forgatva. Láthatóan nagyon vacillált, hogy meg merje-e kóstolni a „remekművet".

-Nem hinném, hogy olyan szörnyű... - vettem ki én is egyet a frissen sült desszertből.

-Háromra - mondta Louis, mire én bizonytalanul bólintottam - egy, kettő...három. Beleharaptam az édességbe, de azonnal ki is köptem. A mellettem álló valamivel tovább bírta, de ő is elég hamar feladta. Tekintetünk találkozott és hangos nevetésben törtünk ki. Szerintem még Niall is hallotta a suliban.

-Ez borzalmas - nyögtem ki végül.

-Ez olyan, mint a mákos bab.

-A mi? - értetlenkedtem.

-Az egy olyan étel, ami akkor készül, mikor véletlenül kettőt lapozunk a szakácskönyvben.

-Jaj, Lou... - ráztam meg a fejem, majd nevetgélve indultam egy pohár vízért.

Végül ezután több-kevesebb sikerrel feltakarítottunk, majd mikrós popcornnal a kezünkben a kanapéra huppantunk.

-Akkor „Reszkessetek betörők"?

-Ühüm. 

--------------------------

Sziasztok! Egy nevetségesen rövid résszel térek vissza a nyaralásból, de most lesz egy hetem itthon, így remélhetőleg érkezni fognak az újabb fejezetek, valamint igyekszem majd a "Nehéz sorssal" is haladni. Élvezzétek a nyarat!

K :)