Egyiptom Macskái és az Aranysárkány Rend III. - IV. 🌕🐈 (18+)

Az áruló sorsa

„Ha nem szeretnél tovább szenvedni, csak te szabadíthatod fel magadat!"

„Veszélyes a Délvidék egy ilyen városi számára, ha nem ismered a szavannát és az erdőt, felemésztenek téged."

Hatti látta, ahogy Nia kieresztett karmaival felé lendül, de mielőtt beszólása elnyerte volna méltó büntetését, a tábornok megragadta a derekát, s abban a pillanatban a térgugrás kellemetlen, örvénylő érzése fogta el. Pár örökké húzódó másodpercig mintha az életet is kicsavarta volna belőle a testét húzó, csavaró, összenyomó gyorsulás, ám amilyen hamar jött, olyan hamar múlt el. Pillanatokkal később a mágus és a harcoslány az erdős szavanna egy térdig érő, sárgászöld fűvel borított tisztásán jelentek meg. A párás, langyos alkonyi levegő jellegzetes növényillatával máris megtöltötte tüdejüket.

A harcoslány bizonytalanul nézett körbe. Mellettük szurikáták dugták ki fejüket a földből, a bozótban földimalac bújt meg. Egy nagyobb majomkenyérfán páviáncsalád lakmározott. Tőlük északra a szavanna jellegzetes, esernyő alakú fái és magányos sziklái húzódtak a horizontig. Zebrák, gazellák, okapik, antilopok és zsiráfok sziluettjét látták legelészni, valamivel arrébb egy elefántcsorda haladt békésen, ormányuk sípolása még negyedmérföldről is elhallatszott. Orrszarvúak küzdöttek valahol nőstényért, dulakodásuk felverte a bozót madarait.

A távolban, alig egy villányi területre tőlük, már ott húzódott az esőerdő végeláthatatlan, zöldellő rengetegje. A hatalmas, indákkal tarkított trópusi fák élénkzöld levelei közül villogó macskaszempárok kukucskáltak ki. Egy közeli lombkoronában gorilla verte a mellkasát, melyre néhány csimpánz hurrogta le, természetesen, tisztes távolságból. Ember alkotta építményeket vagy tárgyakat viszont míg a szem ellát, nem fedezett fel, a tökéletes vadregény közepébe csöppent, megannyi megszelídítetlen bestia közé. S ha este előjönnek azok a nagymacskák a sűrű erdőből, s megjelennek a hiénák és sakálok is... Egész falkányival nehéz lesz elbánni.

Mahadót nem hatotta meg a harcoslány arcára kiülő kétségbeesés. Egy intéssel eltüntette róla a bilincseket, majd, míg ő nehézkesen sóhajtott, lehámozta róla köpenyét.

- Ez visszaveszem - kanyarintotta vállára a sárkányos szövetet. - Ebben a melegben nem lesz rá szükséged. Estére húzódj be egy üreges fába, vagy készíts magadnak fekhelyet! Ha tüzet gyújtasz, a ragadozókat is elijesztheted. - A harcoslány még a kezdeti sokk hatása alatt, a magára maradástól tartva nézett a tábornok komoly, mentazöld tekintetébe. - Mennem kell Hatti, te pedig soha többé nem jöhetsz vissza a városba. Bár nem érdemled, de őszintén remélem, sokáig kitartasz. Őseink valaha ilyen érintetlen, buja vidékeken éltek, ha ők megoldották, te is megtalálod majd itt a helyed.

- Persze, mondani könnyű...

- Tudod mit? Egy dolgot még megteszek érted. - Mahado elővarázsolta aranyszínű kardját, s annak markolatát a megdöbbent lány felé nyújtotta. Hatti óvatosan vette el a fegyvert, s hiába számított rá, Mahado nem húzódott félre, ahogy megforgatta azt a kezében. A mágus jól tudta, a lány nem lenne olyan ostoba, hogy megpróbálja megtámadni, hiszen visszatért varázsereje messze túlmutat az ő harci képességein. A tábornok, mielőtt Hatti túlságosan belejött volna, ráfogott a kard markolatára, s ezzel a lány ujjaira kulcsolt sajátjait, miközben tekintetét az övébe mélyesztette. - Egy feltétellel!

- Mi lenne az? - kérdezte Hatti, aki már egész megörült, hogy legalább nem fegyvertelenül kell nekilátnia a túlélésnek.

- Ígérd meg, hogy minden este elmondasz egy imát azoknak a lelkéért, akik általad jutottak az Alvilágba. Ezzel talán segíthetsz nekik békére találni!