Madár, ki szabadon száll

𝙛𝙞𝙫𝙚

"𝐕𝐚𝐧 𝐮́𝐠𝐲, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐚𝐳 𝐞𝐦𝐛𝐞𝐫 𝐜𝐬𝐚𝐤 𝐚𝐤𝐤𝐨𝐫 𝐤𝐞𝐳𝐝 𝐢𝐠𝐚𝐳𝐚́𝐧 𝐞́𝐫𝐭𝐞́𝐤𝐞𝐥𝐧𝐢 𝐯𝐚𝐥𝐚𝐦𝐢𝐭, 𝐚𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 𝐦𝐞𝐠𝐞́𝐫𝐢𝐧𝐭𝐢 𝐚 𝐟𝐞́𝐥𝐞𝐥𝐞𝐦 𝐬𝐳𝐞𝐥𝐞, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐚𝐳, 𝐚𝐦𝐢𝐭 𝐚𝐝𝐝𝐢𝐠 𝐦𝐚𝐠𝐚́𝐭𝐨́𝐥 𝐞́𝐫𝐭𝐞𝐭𝐨̋𝐝𝐨̋𝐧𝐞𝐤 𝐡𝐢𝐭𝐭, 𝐞𝐠𝐲𝐞𝐭𝐥𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐥𝐥𝐚𝐧𝐚𝐭 𝐚𝐥𝐚𝐭𝐭 𝐚𝐳 𝐞𝐧𝐲𝐞́𝐬𝐳𝐞𝐭𝐭𝐞́ 𝐯𝐚́𝐥𝐡𝐚𝐭."

Kayla

Aznap este is úgy döntöttem, hogy elmegyek a pizzériába. Általában ez olyan program volt, amit nem szoktam megbánni. 
Péntek este lévén Nora sem foglalkozott különösebben azzal, hogy sokáig kint maradok. Így hát felkerekedtem, és elmentem a pizzériába. 

Catlyn örömmel fogadott, én viszont annál kevésbé nagy örömmel tapasztaltam, hogy megint Ashton Parker és a kis bandája ülnek a kedvenc helyemen. Remélem ebből nem szeretnének rendszert csinálni, mert ragaszkodok ahhoz a rohadt helyhez. 

***

Az este további része eléggé homályos. Egyik pillanatban nyugodtan üldögéltem Ashtonéktől néhány hellyel arrébb, aztán hirtelen hatalmas csattanás, és mindenki pánikba esett. Belőtték a pizzéria ablakát.

Az első gondolatom az volt, hogy én itt és most megfogok halni. Hogy újra láthatom a szüleimet. Már szinte örültem is, ez egy másodperc töredékéig sem tartott, pont addig, ameddig a székről levetettem magam a földre, ugyanúgy ahogy a többi vendég is tette. 
Fogalmam sincs, hogy ki és miért akart betörni egy pizzériába, péntek este, amikor tele van vendéggel, de néhány perc alatt felforgatta az egész helyet, mindenkire fegyvert fogva, és kirabolta a kasszát. Mindenhol üvegszilánkok voltak, mindenhol, és mindenki pánikolt. Teljes sokkban feküdtem a földön, félig az asztal alatt, az agyam igazán fel se fogta. Még mindig a földön a feküdtem, amikor már több perce elmenekült a rabló, és hallani lehetett a kiérkező rendőröket. Senkinek nem tűnt fel, hogy egy lány pánikrohamot kap az asztal alatt fekve, és azt sem tudja megmondani mi a neve. 

***

Továbbra is teljes sokkban feküdtem, amikor két kéz megragadt, és ülő pozícióba rántott. Ashton volt. Ki más. A hős Ashton Parker. Aki kivételesen tényleg az én hősöm. 
- Kayla, jól vagy? Kayla? Hallasz engem? Megsérültél? - hallani lehetett a hangján, hogy ezerrel dolgozik benne az adrenalin, én azonban nem voltam képes válaszolni. Forgott az egész világ, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, miért és mi történt. Néztem Ashtonra, de mintha elzárták volna a külvilágot, láttam, hogy beszélt, hallottam is, de az agyam semmit nem fogott fel. Létezik ilyen?
- Kayla, oké. Jól figyelj most rám! Hallod! Kayla! - megrázta a vállamat, mire ráemeltem a tekintetem, és próbáltam realizálni, hogy mi történik.
- Meg kell nyugodnod, nincs semmi baj, itt vannak a rendőrök. Hallod? Semmi baj. Vegyél mély levegőt. - patakokban folytak a könnyeim, kapkodtam a levegőt, és Ashton jelenléte mégis olyan nyugalmat árasztott, amit még soha senkinél nem éreztem. 
- Ez az, ügyes vagy! Mély levegő. Oké Kay, jól csinálod. - egyre nyugodtabb volt a légzésem, és kezdett kitisztulni a világ, óvatosan körbenéztem, viszont borzasztóan nézett ki minden. Ashton megfogta az arcom két oldalról, és visszafordította.
- Ne foglalkozz semmivel, oké? Nagyon büszke vagyok rád, hallod? Megsérültél? 
- Nem, azt hiszem nem. - alig találtam meg a hangom, de Ashton megkönnyebbült arca elárulta, hogy hallotta, amit mondtam. Hirtelen magához húzott, és jó szorosan magához ölelt. Alig tartott néhány pillanatig, utána viszont apró mosollyal az arcán engedett el. 
- Látod Kayla? Nem is vagyok olyan rossz ember. Gyere álljunk fel – megfogta a kezem és felhúzott, abban a pillanatban pedig odalépett hozzánk egy rendőr
- Kisasszony, uram, minden rendben? Megsérültek? - komoly fejjel nézett ránk a rendőr, én pedig még levegőt is elfelejtettem venni. 
- Nem, jól vagyunk. A hölgynek pánikrohama volt, de már rendben van. - Ashton válaszolt helyettem is
- Rendben, ha mégis úgy éreznék, hogy ellátásra szorulnak, keressék meg az egyik orvosi egységet, ami a helyszínen tartózkodik. Utána pedig szeretnénk felvenni a vallomásukat a történtekkel kapcsolatban, ezt annál a kollégámnál tehetik meg – mutatott rá a temérdek rendőr közül az egyikre, aki vastag papírtömbbel a kezében beszélgetett egy középkorú nővel. 
- Rendben - megtaláltam a hangom. 
- Köszönjük, viszlát. - Ashton lezárta a beszélgetést, és még mindig a kezemet fogva elindult kifele, ezernyi üvegszilánkon áttaposva. Mintha a szívem darabjai volnának.
Ashton az egyik mentőautóhoz kezdett el húzni, azonban én semmiképp sem akartam oda menni, több okból is: ha ellátásban részesülök, azt rögzítik, Norát pedig azonnal értesítik. Nem akartam megijeszteni őt. A másik, hogy akkor valószínűleg kiderülne a kezdetleges pánikbetegségem és semmiképp nem akartam, hogy bárki tudjon róla. Ashton már így is elég személy volt. 
- Ash, hé várj - torpantam meg - kérlek ne menjünk oda, nem szeretnék - szinte már könyörögtem a fiúnak, pedig ismertem már annyira, hogy tudjam, semmiképp nem kényszerítene bele olyanba, amit nem akarok. 
- Ami az előbb történt, minden csak nem egészséges. Ugye ezt tudod? - tényleges aggódást véltem felfedezni a tekintetében, ez pedig valamilyen szinten megérintett. 
- Tudom, persze hogy tudom. Maximálisan tisztában vagyok vele, csak nem szeretnék senkinek sem beszámolni róla, oké? - majdnem elsírtam magam, annyira nem akartam ezt az egész felhajtást 
- Jó, nem kell oda menni. De biztos, hogy nem sérültél meg? 
- Nem, 100%, ne aggódj már. Hol vannak a barátaid? Ők jól vannak? - kérdeztem 
- Szerintem senkinek semmi baja, szinte mindenki azonnal kirohant. Menj oda a nőhöz, mondd el neki, amit tudsz, addig én megkeresem a őket. 
Aprót biccentettem, és megindultam a szigorú külsejű rendőrnőhöz, aki éppen az újabb áldozatát készült becserkészni a vallomástételhez. 
- Jó estét kívánok! - léptem a nőhöz, és próbáltam minél határozottabb maradni 
- Jó estét! Nevet, törvényes képviselő nevét, születési helyet és időt szeretnék kérni. - fel sem nézett a papírból, csak várta az adataimat
- Kayla Delaney Ross, Nora Keller, 2005.május 11., Virginia állam, Richmond – a nő unottan leírta, amiket diktáltam - Eltudja mondani mi történt? 
- Persze. Bárki is volt ez az ember, a semmiből jött, belőtte az üveget, mindenkire fegyvert fogott, kiabált, és a pultból elég sok mindent összeszedett. Ez a része nem teljesen tiszta, mert addigra már a földön voltam – motyogtam - talán egy fejjel volt magasabb, mint én, fekete farmer és kapucnis pulcsi volt rajta, az arcát nem láttam. - nagyjából pontosan ennyi volt meg a megtörtént eseményekből. A nő most először nézett fel rám, megköszönte a segítséget, tájékoztatott, hogy valószínűleg még később keresnek, és ellépett tőlem. 
A tekintetemmel Ashtont kezdtem el keresni, szerettem volna hazamenni és aludni, de fogalmam sem volt, hogy ilyen késői órában ezt, hogy kivitelezhetném, mert az utolsó busz már rég elment. Elrepült több óra, jézusom. Aztán észrevettem Ashtont, a tömegen próbált átjönni, felém igyekezett, én pedig elengedtem egy apró mosolyt. Upsz, na itt van baj.
- Itt parkolok, nem messze, ha megvárod, hogy én is vallomást tegyek, szívesen hazaviszlek. A srácok jól vannak, ők is elindulnak haza. - a kezembe adta a kulcsot, én pedig kérdő tekintettel néztem rá, ugyanis fogalmam sincs milyen autót kéne, hogy keressek. 
- Köszi, élnék a lehetőséggel, de fogalmam sincs milyen autód van. - halkan elkuncogtam magam, ő pedig elröhögte magát 
- Soha nem tűnt fel milyen autóval járok suliba? - szinte már felháborodva kérdezte 
- Nem, nem igazán foglalkoztatott. - láttam rajta, hogy nehezére esik nem visszaszólni, de inkább elfordult és az út mellett parkoló autók sorára mutatott – Arra menj, hamar észre fogod venni. Sötétkék Merci, nem egy mai darab. 
Szó nélkül elindultam abba az irányba, és annyira jól esett messzebb kerülni attól a hangzavartól, ami a pizzéria körül vett körbe, hogy az hihetetlen. 
Hamarosan megérkeztem a keresett autóhoz, azonban ahogy megláttam az 1980-as évekből fent maradt gyönyörűséget, a szám is tátva maradt. Gyönyörű autó volt, konkrétan nincs rá más szó. Kb 5 percet várhattam az anyósülésen ülve, a kezemben volt a kocsikulcs, és csak nézelődtem. Valahogy igazán idilli pillanatnak tűnt.
Ashton egyszer csak bepattant a kormány mögé, és elkezdett beszélni. 
- Akkora bunkó volt ez a nő, te jó ég. Ez a munkája, és mégis mintha a fogát húzták volna. - szinte már felrobbant a dühtől, közben pedig rutinos mozdulatokkal bekötötte magát, aztán indította volna az autót, de rájött, hogy nincs nála a kulcs. 
- Tessék, bocsi - nyújtottam felé a Mercedes logójú kulcstartóval ellátott tárgyat 
- Semmi baj, induljunk inkább - elvette a kulcsot a kezemből és halványan elmosolyodott 
- Ne legyél mérges a nőre, velem is bunkó volt. Nem ér ennyit. 
- Tudom csak - megállt egy pillanatra és levette az útról a szemét, hogy rám nézzen - érted, mi teszünk nekik szívességet, mi lettünk egy rablás áldozatai, mi kaptuk megint a vödör szart a nyakunkban, és egy kis együttérzést sem tud tanúsítani! - újra visszafordult az út felé, én viszont felnéztem, először úgy igazából amióta beült. Basszus, baromi mérges volt és láttam a fáradtságot az arcán, és még így is piszkosul helyes volt. Ash miért kell annak lenned, aki vagy? 
- Értem, amit mondasz, de tényleg. Nem éri meg vele foglalkozni. - elfordítottam róla a tekintetem, nem tudtam tovább nézni, ezért inkább a sötétbe borult környéket kémleltem. 
- Oké, igazad van. Itt a telefonom, beírnád kérlek a gps-be a címed? - felém nyújtotta a már feloldott készüléket, én pedig elvettem és beírtam a címem. Elvette a telefont, aztán néhány perc csend után ismét felém fordult – Mennyire sietsz haza KayKay? - mosolyogva kérdezte, de tudtam, hogy a csak a becenév miatt támadt nevethetnékje 
- Hát, igazából már mindegy, rohadt fáradt vagyok, de Nora szerintem már elfogadta, hogy nem sikerül időben hazaérnem - csak úgy kiejtettem a szavakat, nem is figyeltem, amit mondok 
- Ki az a Nora? Ő a nevelőanyád? - baromi kíváncsi volt, de nem tolakodó
- Ühüm, valami olyasmi - saját magam hoztam fel a kényes témát, csak megtapsolni tudom magam, de tényleg 
- Oké, akkor nem bánod, ha mutatok egy helyet? Gyönyörűen látni onnan a csillagokat, szerintem tetszene, de ha nem akarod az se baj csak... 
- Menjünk, kíváncsivá tettél, Ashton Parker – félbeszakítva a hadoválását néztem fel rá, ő pedig csak vigyorgott rám, mint egy vadalma – Ja, amúgy gyönyörű ez az autó. Milyen évjárat? - szabályosan kiült a meglepődöttség az arcára, de válaszolt 
- 1977, Kay. De azért van még itt valaki, aki szebb az autónál is. - az a sunyi mosoly, Ashton, az őrületbe kergetsz.

- 𝐭𝐮𝐥𝐢𝐩𝐚𝐧𝐟𝐞𝐥𝐡𝐨

𝟐𝟎𝟐𝟐.𝟎𝟕.𝟑𝟎.