Madár, ki szabadon száll

𝙤𝙣𝙚

"𝐖𝐞𝐥𝐥, 𝐭𝐢𝐦𝐞 𝐜𝐚𝐧 𝐡𝐢𝐥𝐥, 𝐛𝐮𝐭 𝐭𝐡𝐢𝐬 𝐰𝐨𝐧'𝐭."

Kayla

Ha azt mondom, hogy amióta a szüleim meghaltak, teljesen üres vagyok, nos igen. Azt úgy is értem. Vannak gondolataim, sőt, túl sok a gondolatom. Néha már-már az agyamra megy egy-egy téma, amit akár órákon, de van, hogy napokon keresztül képes boncolgatni az agyam. Általában az ilyen apró dolgok, mint például, hogy miért napraforgó a napraforgó, vagy miért kék az ég. Őrültség, ugye? Hát, szerintem nem.
Szóval ez az üresség, amit érzek, fogalmam sincs mi. Hiszen elvileg semmi, nem? De ha érzem akkor mégis valami, ugye? Néha azt sem tudom mit érzek; olyan, mintha egy elveszett, vagy talán soha nem is létező világba száműztek volna, és a feladatom az lenne, hogy kijussak innen. Vagy túléljem ezt az őrültséget. Nekem mindegy. A gondolataim néha-néha elterelik a figyelmem, ami azt hiszem jó, de igazából ezt sem tudom. Van valami egyáltalán, amit tudok?

***

A nyaram úgy indult, amit senkinek sem kívánok. A teraszon ültem, ami a hátsókertünkre nézett, a krémszínű garnitúra puha anyaga igazán kényelmes helynek bizonyult a reggeli kávém elfogyasztására. A szüleim mérnökök voltak, és saját családi vállalkozást vezettek. Nem utaztak a munkájuk miatt szinte soha, mindig mindent itthonról intéztek, hogy mellettem lehessenek és lássák ahogy felnövök, ezért pedig örökké hálás leszek. Nagyjából kilenc óra lehetett, amikor a nappaliban lévő vonalas telefon megszólalt, én pedig már itt furcsálltam a szituációt, hiszen, ha anyuék vagy bármelyik rokonom, esetleg Donna akar elérni, akkor a saját telefonomon keresnek. Remegő kézzel vettem fel a telefont és szóltam bele, már akkor éreztem, hogy baj van. Ms. Ross-t keresem. - mondta egy idegen női hang a telefonba. Kisassszony, a szülei autóbalesetet szenvedtek. Nem tudtuk megmenteni őket. Őszinte részvétem.

Abban a pillanatban megállt a világ, nem tudtam hol vagyok, forgott velem minden, és zokogva rogytam össze a nappalink közepén. A szüleim voltak a legfontosabb személyek az életemben. És most hirtelen mindent elvesztettem, ami valaha fontos volt.

- Feltehetően - másnap reggel becsengetett hozzám a rendőrség és a gyámhivatal. Olyan borzalmas percek voltak, amikor elkellett mondanom a szüleim adatait, hogy mikor és hol születtek, a rokonaikat, azt, hogy egyetlen nagynéném van több ezer kilométerre innen, és viszályban állt anyukámmal, engem pedig tiszta szívéből gyűlöl. Ott ültem a gyámhivatalos nővel és egy rendőrrel szemben, kisírt szemekkel, pizsamában, csapzottan, fáradtan. És kiderült, hogy nincs hova mennem. Nincs rokonom, akit kijelölhettek hivatalos gyámomnak. Így kerültem a nevelőanyámhoz, Norához. Nagyon kedves nő egyébként, minden hisztim és bunkóságom ellenére is elvisel, nagyon próbálkozik. De sajnos ő nem érti, és talán soha senki nem fogja érteni, csak azok, akik hasonló cipőben járnak, hogy milyen is egyik napról elveszíteni mindent.

És itt tartunk most, augusztus közepén. Nora még mindig kitartóan próbál a bizalmamba férkőzni, és továbbra is nagyon kedves. Én pedig – ha lehet ezt mondani - már kezdem feldolgozni a szüleim halálát, vagy inkább elfogadni. Ezt soha nem lehet feldolgozni.

***

Donna az egyetlen barátnőm a nyáron viszonylag sok helyre rángatott el, voltam vele 1-2 buliban, vidámparkban, és elmentünk 3 napra a nyaralójukba is, de tökéletesen tudta, hogy ezek nem fogják elfeledtetni velem a történteket, csak egy kicsit elterelték a figyelmem. Azzal, hogy Norához költöztem, közelebb lakok Donnához, és a sulihoz is, amit egyátalán nem bánok. Idén kezdjük a 11. osztályt, amit – teljesen őszintén - egy kicsit sem várok.

Reggel fél 10 körül battyogtam le a konyhába. hogy kávézzak és reggelizzek. Donuts, a nevelőanyám border collie-ja farokcsóválva rohant oda hozzám, hogy üdvözöljön. Amióta itt lakok, azaz egész nyáron, minden reggelem így indult. Nora általában dolgozott, Donuts pedig halálra unta az agyát. Ahogy én is. Fogalmam sem volt, és most sincs, hogy mit kezdjek magammal, mi legyen a jövőmmel, hova tanuljak tovább, egyáltalán menjek egyetemre? Anyuék mit szeretnének? Vajon büszkék lesznek rám, akkor is, ha valami nem úgy sül el ahogy szeretném? Teljesen elmerültem a gondolataimban a kávémat kavargatva, amikor Nora lépett be a házba rengeteg szatyorral a kezében. Felálltam és segítettem neki, amit ő mosolyogva köszönt meg. Sajnos Norával a kommunikációm a minimálisnál is minimálisabb, általában csak látja, hogy élek még, hiába próbálkozott sokáig; nem tudtam megnyílni neki, és ő ezt el is fogadta. Apró mosollyal jeleztem neki, hogy semmiség, ő pedig bement a konyhába és elkezdte kipakolni a vásárolt dolgokat.

-Vettem neked iskolakezdéses dolgokat. Remélem jók lesznek, ha szeretnéd veszünk új táskát is, de azt nélküled nem akartam megvenni. - mosolygott rám kedvesen, amikor utána mentem a konyhába, azzal a céllal, hogy keresek valami kaját.
-Köszönöm. Jó a tavalyi táskám. - válaszoltam a lehető legkedvesebben, mert semmiképp sem akartam megsérteni, hiszen ő csak jót akar.
-Rendben drágám, te tudod. Vidd fel a füzeteket, remélem jók lesznek. - mosolygott továbbra is. Aprót biccentve jeleztem, hogy rendben van, és a két szatyrot, ami tele volt füzetekkel felcipeltem az emeletre, egyenesen a szobámba.

Hófehér falak, hófehér bútorok. Egyszerű, és unalmas. Pont, mint én.

***

Sajnálom, hogy csak most, és ráadásul ilyen későn hoztam ezt a részt, de a lehető legtökéletesebb formájában akartam publikálni. Remélem elnyeri a tetszetéseteket, rengeteg munkám van benne.

𝐚𝐥𝐥 𝐭𝐡𝐞 𝐥𝐨𝐯𝐞,

- 𝐭𝐮𝐥𝐢𝐩𝐚𝐧𝐟𝐞𝐥𝐡𝐨

𝟐𝟎𝟐𝟎. 𝟎𝟓. 𝟐𝟔.