Madár, ki szabadon száll

𝙩𝙚𝙣

"𝐀𝐤𝐢 𝐛𝐢𝐳𝐚𝐥𝐦𝐚𝐭 𝐚𝐝, 𝐚𝐳 𝐛𝐢𝐳𝐚𝐥𝐦𝐚𝐭 𝐧𝐲𝐞𝐫."

Kayla

- Szia - Ültem be Ashton mellé, aki éppen akkor parkolt le a ház elé, amikor én kiléptem a bejárati ajtón.
- Hogy van a fejed? - tért a lényegre, legalábbis őszerinte a lényegre.
- Ash, nem ezért hívtalak. Tudunk beszélni? Tudom, hogy haragszol, de...- nem engedte, hogy végigmondjam, közbeszólt
- Tévedsz, nem haragszom, csak nem értelek. Kiismerhetetlen vagy. - rázta a fejét
- De mit vársz? 3 hete vagyunk jóban. Az oké, hogy évek óta ismerjük látásból egymást, de soha semmilyen kapcsolat nem volt köztünk. Eleve, már azt sem értem mi ez a hirtelen "barátkozzunk össze Kaylával, hogy ne legyen egyedül" akció, de egyszerűen nem várhatod el, hogy ennyi idő alatt legjobb barátok legyünk. - kicsit felemeltem a hangomat, mert bosszantott, hogy Ashton ennyi elvárással van felém.
- Nem, nem azt várom el, hogy legjobb barátok legyünk, de ha nem mondasz el semmit, nem tudok segíteni! - ő is ideges, de rám, vagy a szituációra? Miért gondolok ennyire túl mindent, istenem.
- Nem kértem a segítséged, Ashton. Értsd meg légyszíves, hogy nem én akaszkodtam rád. Nem kell az ingyen pszichológusomnak lenned. Igen, szeretek veled lenni, igen, élvezem a társaságod, igen, örülök, hogy találkozgatunk, de nem kényszeríthetsz arra, hogy nyíljak meg, ha nem akarok. Hidd el, hogy annak is eljön az ideje, de kizárólag akkor, ha én is úgy érzem. Ne helyezz rám nyomást, mert az ellenkezőjét éred el. - pár percig csend volt, egy kicsit már megijedtem, hogy mit mondtam amin ennyire eltudott gondolkozni a fiú, aztán megszólalt.
- Oké. Igazad van. Nem várhatom ezt el tőled. Csak alkalommal, amikor én elmondok valamint, azt érzem, hogy természetes, hogy ezt veled osztom meg és hogy meghallgatsz. Fura, érted? És te meg nem mondasz semmit, mintha egyoldalú lenne a bizalmunk.
- Te most tényleg azt hiszed, hogy nem bízok benned annyira, hogy elmondjak magamról dolgokat? Szerinted akkor itt ülnék? - hitetlenkedve kérdeztem tőle, de valójában rosszul éreztem magam, amiért ezt az érzést keltettem benne.
- Nem teljesen így értettem, de ja, asszem ez a lényeg. - Ashton Parker tényleg az az ember, akit nehéz zavarba hozni, de nagyon könnyen észrevenni ha zavarban van. Még a tekintete is megváltozik. Utáltam ezt a tekintetet, elvesztette az összes magabiztosságát, és olyan zavarttá vált, hogy az ember szíve bele sajdul.
- Oké, hát akkor lássuk. A kedvenc színem a lila, kiskoromban volt egy kutyám és egy macskám, Ella volt a kutya és Wendy a macska. Egyik a napról a másikra eltűntek, szerintem együtt szöktek meg. A kedvenc virágom a napraforgó, de a tulipánt is szeretem, a rózsát viszont minden színben és formában utálom. Nora a nevelőanyám, hozzá lettem kihelyezve miután anyák meghaltak a balesetben, de erről gondolom hallottál. Nora kutyája Donuts. Amúgy csodálatos nő, egész életében árvákat fogadott be, majd ha lett jobb család aki örökbefogadná őket, továbbadta nekik. Fogalmam sincs, hogy mit szeretnék kezdeni magammal, ha felnövök. Anya lakberendező volt, apa cégvezető. Mi legyen, lakberendezőcég vezető? Utálom a gombát és az olivát. Régen ritmikus gimnasztikáztam, kb 1 éve hagytam abba. Futni szeretek azóta is, de nem volt rá erőm az utóbbi időben. És végül, hálás vagyok, hogy összebarátkoztunk. Remélem, mostmár nem érzed egyoldalinak a bizalmad. - egyszerre hadartam ezt a szöveget el, mindenről ami eszembe jutott, Ashton pedig megint elgondolkozott, de most csak pár másodpercig, aztán felém fordult. Azóta is a házunk előtt álltunk, tudtam, hogy Donna a szobámban várja a fejleményeket, hiszen az egész az ő ötlete volt, mégis kíváncsian néztem a fiúra.
- Mennyire tartozna bele az a barátságba, aminek ennyire örülsz ugyebár, ha most megcsókollak? - letörölhetetlen mosoly volt az arcán, a bolygó, sőt az univerzum legszebb mosolya, és azok az aranyos gödröcskék. Hát ki tudna ennek ellenállni?
- Semennyire, de nem érdekel. - óvatosan csókoltam meg Ashtont, és ő sem vált követelőzőbbé, pontosan ugyanúgy csókolt vissza, ahogy én őt. Mosolyogva szakadtam el tőle, és el is fordultam, mert tudtam hogy másodperceken belül újra összeérne a szánk, ha nem kerülök tőle messzebb.
- Na hallgatlak téged is, mesélj kicsit!
- Oké. Kedvenc színem azt hiszem nincs, szinte mindegyiket szeretem. Anyáék mindig csak tengerimalacot vagy hörcsögöt vettek nekem kicsiként, de sajnos azoknak a nagy része is valahogy mindig megszökött, rejtélyes módon persze. Véletlen sem azért, mert kivettem az összeset a ketrecből, hogy játszok velük, aztán elszaladtak. - hangosan nevetett az emléken, ez pedig engem is automatikusan erre késztetett.
- Úristen, a szüleid megvoltak áldva veled, te jó ég. - fogtam a fejemet
- Ne is mondd. Akkoriban apa annyival normálisabb volt. Aztán, voltak halaim is, de azok se bírták sokáig, szerintem valami rossz aurája van a házunknak állatok terén. A kosarazást egyébként apám erőltette rám, szerinte egy igazi férfihoz sport is tartozik, mondjuk voltam kb 6 éves amikor elkezdtem és szerintem olyan 10 éves koromig utáltam is, de mindegy. Az, hogy mit szeretnék csinálni a jövőben, az jó kérdés, mindenki azt hiszi, hogy sport ösztöndíjat szeretnék valami menő messzi egyetemen, de erről szó sincs. Soha nem szerettem annyira ezt a sportot, hogy az egész életem erről szóljon, meg mit csinálok ha valami sérülésem lenne? Az egész életem erre ment volna rá, és dobhatnám a kukába. Messzi egyetem szóba se jöhet, Lucyt soha nem hagynám itt apámmal. Én is utálom a gombát, és az olivát is. Szerintem mindent elmondtam. - mosolygott rám
- Határozottan, mostmár mindent tudok rólad. - rég éreztem magam ennyire felszabadultnak és boldognak, mint amikor Ashton közelében vagyok.
- Ennek örülök. Örülök, hogy örülsz.
- Kérdezhetek valamit?
- Már kérdeztél, de persze.
- Miért véded ennyire a húgod? Mármint oké, a kishúgod. Soha nem volt tesóm, szóval nem tudom teljesen milyen, de ezen kívül? - próbáltam kifejezni, hogy mire is gondolok ú
- Hú. Tudod, 13 voltam amikor anyám teherbe esett, és 14 amikor Lucy megszületett. Ez 14 év korkülönbség. Egész addig testvérre vágytam, akivel játszhatok, kosarazhatok, ehetem anya finom sütijeit, meg ilyenek. Kb 12 éves koromban, de lehet már 13 voltam, anyáék nagyon sokat veszekedtek, de tényleg, egy szabad perc nem volt, amikor nem egymás idegein táncoltak. Egyszer meghallottam, hogy a 2. gyerek, a testvér nekem, akire mindig is vágytam a veszekedés tárgya. Gondolom anya nem tudott teherbe esni, és ezen veszekedtek, de ezt akkori fejjel nyilván nem fogtam fel. Aztán a veszekedések folytatódtak, utána már mindenen is, apa mindenbe belekötött, anya akármit csinált, ő jött ki szarul. Utána velem is mindig csak kötözködött, ha a jegyeim nem voltak jók, akkor a kosarat okolta, ha a kosárban teljesítettem szarul, a sulit okolta. Ez egy ilyen örök körforgás volt, valami mindig baj volt. Anya sokat dolgozott, egy ideig abba is menekült, keveset láttam, úgy éreztem elárult, amiért ott hagyott mindig apával. Aztán egyszer csak bejelentette, hogy terhes. És megszűntek a veszekedések, nyugalom és béke lett. Megszületett Lucy, apa odavolt, szinte rajongott érte. De már kb 2 éve visszajött ugyanaz ami a születése előtt volt. Elmúlt a varázs, arra is gondoltam, hogy mi van ha Lucy nem is apám lánya, és anya tényleg megcsalta abban az időben. Akkor tényleg lenne apámnak oka utálni anyámat, de akkor se Lucyt, aki nem tehet semmiről, vagy engem, aki szintén. Kicsit hosszúra nyúlt, de válaszolva az eredeti kérdésre, amikor Lucy megszületett, megfogadtam, hogy soha de soha nem élheti át azt a veszekedést, amit én. Sokkal többet érdemel ennél. És most, hogy apám megint kezdi, nem akarom, hogy bármit érzékeljen belőle. És tudod, azt sem szeretném, hogyha kiderülne, hogy csak a féltesóm. Mert akkor évekig védtem anyámat, aki hazudott, és ezt soha nem tudnám megbocsátani neki, ahogy magamnak sem azt, hogy apám ellen fordultam, aki amellett, hogy megcsalta a felesége, a családja mellett maradt, és neveli egy másik ember gyerekét. Rossz ember nem tenne ilyet. Maradok abban a hitben, hogy apám a rosszfiú, és anyám az áldozat, mert mást nem fogadna be a gyomrom. - annyira megtört és meggyötört volt a fiú, szívem szakadt meg érte. Nem tudtam, mit mondjak neki, ami segíthetne.
- Gyere, szállj ki. - kinyitottam a kocsiajtót, és kipattantam, majd megvártam, hogy Ashton is így tegyen. Odasétált az én oldalamra, értetlen fejjel nézett rám, én pedig csak a nyaka köré fontam a kezeimet és olyan szorosan öleltem meg, mint soha senkit.
- Nagyon erős vagy, Ash. Hallod? Senki nem tenne ennyi mindent a családjáért. Legyél magadra büszke, kérlek. A világot is megérdemli az a csoda szíved. - bekönnyeztem miközben ezt mondtam, és ahogy Ashton meghallotta, hogy elcsuklik a hangom, elhúzódott tőlem, és a szemembe nézett:
- Most te miért sírsz, kedvesem? - az arcomhoz nyúlt, és letörölte a könnyeim
- Nem is érdemellek meg. Annyira csodálatos vagy. Egyszerűen, csak jobbat érdemelsz nálam. - már zokogtam, és valójában én sem tudom miért
- Kay, ne sírj kérlek. Hidd el, hogy ez így teljesen rendben van. - percekig ölelt, mire megnyugodtam. - Jól van, na. Sshh. Semmi baj nincs.
- Oké, azt hiszem jól vagyok. - megtöröltem az arcomat, és az orromat is kifújtam. - Csupa könny lett a pulcsid - elnevettem magam, és odasimítottam a kezem Ashton könnyes vállára.
- Túlélem. - elmosolyodott, és odahajolt, hogy megcsókoljon.
- Nem bánod, ha most megyek? Donna a szobámban vár. Az Ő ötlete volt, hogy hívjalak fel, és béküljünk ki. - kínosan elmosolyodtam.
- Menj csak, és köszönd meg Donnának a nevemben, légyszi.
- Átadom, mindenképpen. Jó éjszakát, Ash. - halványan elmosolyodtam
- Jó éjt. Pihend ki magad. - lehelt egy utolsó csókot a számra, aztán elengedte a derekam és beült a kocsiba. Megvártam ameddig elindul, majd utána mentem csak vissza a házba.

Azt hiszem, Donna kifog ugrani a bőréből ha elmesélem neki.

𝐞𝐱𝐭𝐫𝐚𝐡𝐨𝐬𝐬𝐳𝐮́, 𝟏𝟓𝟎𝟎 𝐬𝐳𝐚𝐯𝐚𝐬 𝐫𝐞́𝐬𝐳, 𝐜𝐬𝐚𝐤 𝐧𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐎𝐝𝐞𝐭𝐭. 𝐉𝐨́ 𝐞́𝐣𝐬𝐳𝐚𝐤𝐚́𝐭 𝐧𝐞𝐤𝐭𝐞𝐤, 𝐚𝐤𝐢𝐤 𝐨𝐥𝐯𝐚𝐬𝐬𝐚́𝐭𝐨𝐤. 𝐌𝐞𝐠 𝐧𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐢𝐬 𝐎𝐝𝐢 <𝟑

- 𝐭𝐮𝐥𝐢𝐩𝐚𝐧𝐟𝐞𝐥𝐡𝐨
𝟐𝟎𝟐𝟑.𝟎𝟑.𝟏𝟒.