Szerelmünk

4. Érintés

- ... villantott felém egy búcsúmosolyt -

Összeszedtem magam , már csak 3 és fél hónap , aztán ballagás .
Mit is tehettem volna ? Mi egy jó megindulás afelé , hogy végre szemtől szemben is beszélgessünk ?
Nem húztam az időt tovább , ráköszöntem .

Reggel biztosak voltunk , 10 perccel a fiú érkezése előtt már az ajtóban álltunk - barátnőmmel , akit oda állítottam ajtó fogónak hogy én nyugodtan tudjam végrehajtani az akciót - .

Már remegtem az izgalomtól , és hirtelen lesápadtam amikor a kanyarban megláttam , Őt .
Kicsit a falnak szorítottam magam , vettem egy mély levegőt és jeleztem a segédemnek hogy nyithatja az ajtót .
Kibújtam az ajtó mögül , majd egy pillanatra sikerült elkapnom a tekintetét .
Mintha kisebb zavart láttam volna rajta , arca piros - fehér foltokkal volt beterítve , de ugyanolyan jól nézett ki mint mindig .

Vékony hangon elejtettem egy "Szia"-t , amire az elképzelésem szerint felkellett volna kapnia a fejét , de csak a földet nézte egyre jobban pirosodó fejjel .

Visszaköszönt halkan és gyorsan besietett az ajtón .

Huh , nem volt nagy merénylet , de mégis 5 percet ugráltam örömömben .

Az első óra felénél tartottunk , viszont én nem az órára figyeltem , annál inkább a reggeli pillanatot játszottam le magam előtt - nem számoltam , de becslésem szerint úgy 25x történt ez meg - .

Végig ment bennem egy buta gondolat..
"Mi van ha csak én erőltetem rá ezt a dolgot ? Mi van ha ő nem igazán akarja ezt és csak kényszerből köszönt vissza ?"

Visszagondolva sajnálom a barátaimat .
Hogy miért ?
Fél évig mindennap hallgatni a dühkitöréseimet , a siránkozásaimat , azokat a pillanatokat amikor próbálom magamban elfojtani a lepkéket..
Nehézügy .

Lassan letelt a nap , a szokásos kémkedésekkel .

Hazaérve egyből előkaptam a telefont és vártam hogy Ő is hazaérjen és áttudjuk beszélni azt a roppant izgalmas reggeli pillanatot .

Elkalandoztak a beszélgetések , csak úgy jöttek a témák megállás nélkül . Majd ott kötöttünk ki , hogy másnap a suliban kér tőlem egy aláírást a kezére .
Szívem a torkomban dobogott amikor ezt leírta.

Már a gondolattól is levert a víz .
De nem hátráltam a dologtól , akartam ,
de izgultam.
"Mi van ha rosszul sül el a dolog?"

Utána szerencsére jöttek a mentő gondolatok .
"Mi baj lehet ? Csak fogod a tollat , aztán ráfirkálod a kezére a nevedet ."

Másnap reggel már a megszokottnál is előbb keltem , alig bírtam aludni , izgultam , féltem , szorongtam .
Ez az apró dolog miatt , igen - ez vagyok én - .

Egésznap vártam a pillanatot hogy közelébe kerüljek és megkérjen arra az aláírásra .

Én oda mentem volna magamtól ? Nem . Abszolút nem .

Végül vártam , és vártam.. Már a reménytelennek gondolt helyzetemben a sírás szélén álltam .
Napvége volt , napközi .
A tanár szólt , hogy ideje indulni és a székeket pakoljuk fel .
És akkor jött a pillanat .
A hátam mögül jött egy hang , a nevemen szólított .
Hirtelen kirázott a hideg , megszorult minden szó a torkomban .

"Megkapom azt az aláírást?"

Megtisztelve éreztem magam . - velem történhet ilyen ? -

Gyorsan túllettünk a dolgon , de mégis egy örökkévalóságnak tűnt . Kezem remegett , a levegőt alig bírtam venni és éreztem hogy hirtelen vörösre váltok .

Visszaadtam neki a tollat , majd villantott felém egy búcsúmosolyt .